Kultúra

Az orvosi javaslat ellenére vették magukhoz nővérei József Attilát

Az ezerarcú, kiismerhetetlen zseni

Nagyságát az mutatja meg igazán, hogy mennyi eltérő értelmezésben kapta meg a poéták babérkoszorúját. Különböző nézőpontokból egyszerre látták népmesei hősnek, nehézfejű költőnek, munkásmozgalmi aktivistának, magasröptű filozófusnak, míg kezelőorvosai éppen paranoid skizofrénnek – írja cikkében a Mult-kor.hu.

Az orvosi javaslat ellenére vették magukhoz nővérei József Attilát
József Attila és Etelka
Fotó: NorthFoto

Élete egyszerre unalomig ismételt közhelygyűjtemény a szegénységről, tehetségről és a megbecsültség hiányáról, valamint olyan dolgokról – mint a halhatatlanság –, amelyeket elmúlásának pillanatában kortársai még nem láthattak előre. Életébe – és halálának pillanatába – egyedülálló betekintést nyújtanak azok a sajtóorgánumok, amelyek még egy másik József Attiláról, a kortárs költőről emlékeztek meg.

1905. április 11-én született, a Pesti Napló 1937. december 7-i számára hivatkozva „ferencvárosi proletárcsaládban”. Édesanyja, Pőcze Borbála az urak ruháját mosta, édesapja, József Áron szappanfőző munkás már fiatalon elhagyta őket, és új családot alapított Romániában. Összesen hatan voltak testvérek, de csak hárman – Jolán, Etus és Attila – érték meg a felnőttkort. Gyermekkorát a szeretetlenség és otthontalanság érzése uralta. Attila Etussal Öcsödre került, ahol a nevelőszülők traumatizálták az ifjút: „Attila név nincs”, ezért Pistának nevezték.

Hétévesen került vissza Budapestre, elemi iskolába járt – amikor éppen nem kerülte –, és megszerette az olvasást. Édesanyja betegsége, majd 1919-es halála különösen megviselte, ezután gyámja nővérének férje, Makai Ödön lett. Otthonává Makó, tanulmányainak helyszínévé az ottani gimnázium vált. A Makói Újság 1937. december 5-én megjelent számában a város saját gyermekeként emlékezett meg az elhunyt költőről: „Azt mondják, őrült volt. Mi már akkor bolondosnak becéztük.”

A Pesti Napló szerint libapásztor és kukoricacsősz volt, amikor arra adta fejét, hogy Szegedre gyalogoljon Juhász Gyulához, hogy végre ne csak megmutassa támogatójának, hanem segítségével ki is adják műveit. Munkáját elfogadták, honoráriumként cipőt kapott a Színházi Újságtól, amelyet nem volt szíve felvenni, ezért mezítláb ment haza. Az 1922-ben megjelent Szépség koldusával Juhász Gyula szavai szerint „Isten kegyelméből való költő” született.

A megpróbáltatások ezzel nem értek véget, és bár az 1925-ig tartó időszakot a költő legtermékenyebb éveiként tartja számon az irodalomtörténet, sőt a Nyugat és más neves lapok is örömmel fogadták sorait, a konfliktusokat nyughatatlan szelleme folytán nem kerülhette el.

Az útkeresés éveit a legtöbb cikk hasonlóképpen dolgozta fel. A Pesti Napló a mozikban cukrot, kávéházakban kenyeret áruló ifjúról emlékezett meg.

A megemlékezés egyik kulcsmozzanata Ignotus Hugónak, a Szép Szó 1938-as 6. kötetében megjelent A József Attila verse című búcsúzója. Ignotus szerepe megkerülhetetlen, mert a költőt sokan – természetesen Juhász Gyula mellett – az ő felfedezettjének tartják.

Az elmaradt gyermekkor és a csavargó toposzát itt váltja fel az első nagy kérdés: hogyan válhatott József Attila költővé? „Ugyan a világon minden érdekelte, és ő tudta, honnan, s mikor a ligetben perecet s forgót, Párizsban pedig újságot árult, mint jutott hozzá s mint ért rá, de mindenhez értett, mindenbe beletanult s filozófiától úgy izgatódott, mint szociológiától s gazdaságtantól” – írta Ignotus.

Visszaemlékezésükben József Attila nemcsak a szavak, hanem a tettek mezején is a magántulajdon elleni harc bajnoka: a Nincsen apám se anyám című kötet első kétszáz példányát köztulajdonnak nyilvánította, és kiadta, hogy az olvasás után mindenki adja tovább a következő várakozónak. A Népszava profiljáról sokat elárul, hogy a temetésére küldött koszorút is előre megosztották a közönséggel: „József Attila, a szegények költője.”

Persze igazság bújik meg a sorokban, a hangját és a befogadó közösséget kereső József Attila 1930-ban valóban belépett az illegalitásban működő kommunista pártba (ahol megismerte Szántó Juditot, akivel egy párt alkottak 1936-ig), ám kívülállósága megmaradt.

A Népszava pontosan így fogalmaz: „Belőle buzgott legbővebben és legeruptívabban ennek a nyugtalan kornak a szelleme.” A korabeli bulvárlapok ezzel szemben meglehetősen félreértelmezték életművét. Az Est rövid nekrológjában rögtön egy óriási hibával kezdte a visszaemlékezést: „Egyik legbecsültebb értéke volt a háború utáni magyar lírának.”

Valóban? Sokkal közelebb áll a tényekhez a Magyarország 1937. december 5-i száma: „Idegei nem tudtak hozzádurvulni századunk stílusához.” A cikkíró a klisék megállapítása mellett – szörnyű gyermekkor, szenvedés, az értelem és érzelem harca – kiemelte azt, amire a Népszava nem vállalkozott: József Attila „ígéret volt, ígéret arra, hogy halhatatlan lesz”. Olyan kivételes tehetség, „aki még felét sem vitte véghez annak, amelyre képes”.

A Budapesti Hírlap december 5-i száma nem rejtette véka alá, hogy József Attila a „másik oldalon” állt. Soraiból egy fix állás nélkül szűkölködő, eredménytelen, kényszerképzetekkel gyötört életút rajzolódott ki. „A költő József Attila világnézetileg a szélsőbaloldalon helyezkedett el, s különösen politikai, meg szociális tartalmú verseiben ennek a felfogásnak adott kifejezést. A legutóbbi években azonban megtisztult lírája.” Ez a „tisztulás”, bár változtatott a József Attila-képen, talán mégsem volt elég meggyőző: „Sikerei korántsem állottak arányban szertelen, de nagy tehetségével.”

A lapok életútjának mérföldköveiről is számot adtak, amelyek látszólag elkerülhetetlenül a tragédiához vezettek. Az Est kiemelte, hogy József Attila „úgy érezte, nem találja kellőképpen a kapcsolatokat embertársaival”, a Pesti Napló cikkírója pedig így fogalmazott: „Néhány évvel ezelőtt sokan tudtuk: sorvad, keseredik, magára marad, önmarcangolóan befelé fordul a költő, mert nincs visszhangja, mert hiányzik az a csipetnyi erkölcsi és anyagi elismerés is, ami lelket önt belé.” A Pesti Napló szerint a jó humorú költő „kicsinyítési érzete” betegségéből adódott, gyakran ismételt „Ugy-e, nagy költő vagyok?” kérdése is erről a tőről fakadt. Rejtélyes betegségét több helyen depressziónak nevezték, míg szanatóriumi orvosai paranoid skizofrénnek minősítették, noha Gyömrői Edit már 1935-től pszichoanalízissel segített József Attilának.

1936-tól végre otthonra talált a Szép Szó szerkesztőségében, fellángolt Kozmutza Flóra iránt érzett szerelme – de ezek már „későn jött ajándékok” voltak. Említést érdemlő az a mozzanat, amelyre az utókor talán hibás döntésként emlékezett vissza: nővérei magukhoz vették a lelkileg megtört poétát – több helyütt kiemelik, hogy orvosi javallat ellenére –, és hiába Thomas Mann bíztató szavai, a végzet nem ismert könyörületet.

1937. december 3-án Balatonszárszón „elpusztult az emberi értelem” – állítólag ez állt azon a fehér papírlapon, amely József Attila íróasztalán maradt. Többször búcsúzott, Kész a leltár című versével számot vetett életével, és bár jobb hangulataiban visszatért az életkedve, kiadójának budapesti utazás ígéretét lengette be, a magyar irodalom egyik legnagyobb költője elhatározta, hogy véget vet életének: az elfogadott álláspont szerint tehervonat elé vetette magát.

Azóta tudjuk, hogy a halhatatlanság jóslata bevált, noha ez – és a posztumusz Baumgarten- (1938) és Kossuth-díj (1948) – már nem vigasztalhatta József Attilát.

Kapcsolódó írásaink