ÉS AKKOR 54. – Hiteles hitvallás

Nyilván nem véletlen, hogy a Hitel megjelenése kapcsán használhatjuk a közhelyet: üstökösként repült a magyar szellemi élet egén vagy másoknak üstökösként robbant bele a szocializmus mocsarába. A Hitel meteorit. Első számában Csoóri Sándor írása már címében mestermű, ám ez csak utólag derült ki, A visszaszerzés reménye – szól a cím. Ennél pontosabban és rövidebben, érdekesebben és figyelemfelkeltőbben szinte nem is lehet összefogni azt az esszét, ami utána következik.

Valahogy csak el kell magyarázni az olvasók akkor még csak remélt tízezreinek – alig néhány hét múlva százezrek lettek belőlük, hogy milyen történelmi előzményei és okai vannak egy efféle újságüstökös megjelenésének. Csoóri Sándor a címben egyszerre jelöli meg az okot és a célt, ami nem más, mint a visszaszerzés reménye. Aztán következik a képek hosszú sora, hogy mi mindent veszítettünk el, amit kötelességünk visszavenni. Nem megy vissza túl messzire Csoóri, a ’70-es évek közepén kezdi a történetet. Kemény, 1988-ban igazán bátornak számító mondattal indít: „látszott, hogy a látszat-sikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó Kádár-irányítású rendszer előbb-utóbb csődbe kerül, s az ország nem csak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik.”

Csoóri tehát nem kertel, ám azt is közli, hogy miként próbáltak meg kikeveredni a bajból. A magyar szellemi élet legjava állt össze azért, hogy az erkölcsi, anyagi romlást megállítandó lapot alapítson. Erre kértek engedélyt. Ez a társaság ugyanis a már akkor ormótlan botrányokat kavaró izgága látványforradalmárokkal ellentétben illedelmesen lázadt. Csoóri, mint tudjuk tisztességesen, szinte udvariasan lázad, tényeket sorol. Egyetlen ember nevét emeli a magasba, Illyés Gyuláét, a magyar történelem vitathatatlan tekintélyéét. Akinek írói rangja, a Hitel terveit támogató jóindulata és páratlan szerkesztői munkássága három, szintén kikezdhetetlen minőségű folyóirat jellemez: a Nyugat, a Válasz és a Magyar Csillag.

Csoóri sallangmentesen sorolja el, hogy miért kellett tíz évig várni arra, hogy elérjünk a Hitel megjelenésének napjához. Ez nem a belvárosi kultúr-jampik parasztokra ragasztott birkatürelme, nem a bamba butaságé, nem a félelemé, hanem az a biztos tudás, miszerint a népi-nemzeti kultúrában hatalmas erők rejteznek, és ezek az erők, ha kell, türelmesek. Úgy tűnt, hintába tették a népi irodalom lapalapító szándékú képviselőit, a hatalom ígérgetett, taktikázott, várakoztatott, de leginkább hallgatott. Szégyen, hogy Illyés Gyula úgy halt meg, hogy nem kapott sem igent, sem nemet a lap elindítására. Az a szocialista kultúrpolitika, mondhatnánk kultúrhintapolitika régi módszerekkel dolgozott. Az oszd meg és uralkodj elvét használta, igyekezett megosztani Illyés Gyula táborát. Az idős írófejedelmet a fiatalok ellen uszította, a fiatalokat pedig Illyéssel szembe.

Csoóri Sándor korábban sem kertelt, most is leírja: „a gondos körültekintők nem megmentették, hanem megalázták. S vele együtt azt a magyar progressziót is, amely túlemelkedve népiségen és urbanitáson, az ő tágasságeszményéhez igazodva, a negyven éve vergődő magyarság belső megújulását akarta elkezdeni, bukott forradalom és bukdácsoló reformok után.”

Az író idézett mondatai nagy hullámokat vetettek. Abban az időben, amikor 800 ezer tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak, kalasnyikovos munkásőrök tízezrei masíroztak szürke pufajkájukban és fekete bakancsaikban a kommunista ünnepeken, igen kevesen merték leírni ezt a szóösszetételt: „bukott forradalom”. Ezért vagy ennél sokkal kevesebbért, például kokárda viselésért százakat vertek meg és zártak börtönbe, mert a Kádár-rendszer egész hamis biztonsága arra a hazugságra épült, hogy Magyarországon 1956-ban a csőcselék – ahogy ők mondták a szabadságharcosokra – ellenforradalommal zilálta szét a rendet. Hallgattak a Kádár-bosszú több száz kivégzettjéről is, a törvényes magyar miniszterelnök, Nagy Imre mártírhaláláról, az országból kizavart, kimenekült fiatalság színe-javáról, a Nyugat-Európában menedéket lelt magyar tehetségekről, amit az sem ment, hogy megszállt ország voltunk, a szovjet hadsereg katonái tartották ellenőrzés alatt hazánkat. Bukott forradalom, írja Csoóri, „a gyilkosokat néven kell nevezNI” írta Nagy Gáspár néhány évvel korábban. Nagy Gáspár versét betiltották, ám most 1988. novemberében csoda történt, sem Csoórit, sem szabad szavait nem bántották. Nagy Gáspár neve pedig ott világít a Hitel szerkesztői között.