Kultúra
Szikora János szerint össze kellene olvadnia a színházszakmai szervezeteknek
A székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója szerint az a fontos, hogy sok értékteremtő vidéki társulat működjön
– Miért éppen most jutott eszébe A kőszívű ember fiait színpadon megrendezni?
– Nem a márciusi aktualitás hívta életre, sokkal inkább egy permanens folyamatról van szó, ami négy évvel ezelőtt kezdődött. Találkoztam ugyanis egy végtelenül izgalmas 1848-as történettel, Sobor Antal Perelj uram című regényében. Ebből készítettem színházi előadást, sőt utóbb Ítélet és kegyelem címmel televíziós játékot is. Valós történetről van szó: levéltárak és helyi hagyományok őrzik. Két csákberényi pap, egy katolikus és egy református statáriális bíróság elé állításának történetét dolgozza fel, másfél napos látszatperüket és kivégzésüket Nagyigmándon.
Csákberény egy kis falu az ország szívében, mégis osztrákok az urai. Osztrákokhoz lojális az a szervilis közeg, ami a falu birtokosait körbeveszi. Ebben a faluban van egy nagyon erős megosztottság. A papok bűne annyi volt, hogy kifüggesztették a Függetlenségi Nyilatkozatot, amivel nem értett egyet mindenki a faluban. Sőt egyesek kifejezetten várják, hogy Haynau és az osztrákok minél hamarabb foglalják vissza a magyaroktól a Dunántúlt, mert akkor ők végre biztonságban érezhetik magukat.
Ez a különös társadalmi megosztottság és annak beismerése, hogy 1848 kapcsán mennyire felületesek a történelmi ismereteim, vezetett odáig, hogy foglalkozni kezdtem a korszakkal. Látva a televíziós játék sikerét, felbuzdultam azon, hogy ebben a korszakban van még mit felfedezni. Ezért nyúltam A kőszívű ember fiaihoz, mert Jókai regénye a történetmesélés mellett alapos korrajzot ad az akkori Magyarország társadalmi megosztottságáról. A Selmeczi Beával közösen írt színházi adaptációnk a regény mentén íródik, számtalan olyan mellékszállal, amit a regényből készült film egyáltalán nem ábrázol.
– Nem nehéz felismerni a párhuzamot a jelennel: ma is megosztottságban él a magyar társadalom. Ennek feloldása is inspirálta?
– Az biztos, hogy felerősítette bennem a motivációt, hogy foglalkozzak vele. Művészként akkor tudok a legtöbbet tenni a társadalmi megosztottság ellen, ha ezt tudatosítva ábrázolom. Ebben az előadásban van az én művészi üzenetem. Ugyanis én a jelen helyzetet nem tudom megoldani. Annyit tehetek, hogy kifejezem a bennem lévő naív hitet, amely szerint a megoldás egy fiatal generációra vár.
- A Kőszívű története mennyiben oldja fel ezt?
- Megtalálni a boldogulásunkat, ez Jókai regényének fő üzenete. Amikor észrevettem, hogy az író odaírta a cím alá az évszámot (1869), először nem értettem. Később rájöttem, hogy azért fontos, mert húsz év rezignációjának leszűrődő bölcsességéből tekint vissza a múltra és a jövőbe is. Ez a húsz év nagyon fontos. A mai Magyarország átkát azok tudják majd megoldani, akikben egy olyan bölcsességgé szűrődik a konfliktus, amivel ez megoldhatóvá válik. Most csupa seb és düh van a társadalomban, ellentét mindenütt. Ezek nem kedveznek a megoldásnak. Kell egy olyan nemzedék, amely kellő távolságra kerül a politikai táboroktól. Jelenleg, sajnos, nincs rálátásom, hogyan gondolkodnak erről a fiatalok, mert még túl közel vagyunk a bemutatóhoz.
–Ön azon kevés igazgatók közé tartozik, akik a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaságnak is tagjai. Lehet középen állni a polarizált színházi világban ma? Hogy alakult ez a kettős tagság?
– Megörököltük ezt a státuszt: az elődeim egyike az egyikben volt tag, a másik pedig belépett a másik szervezetbe. Azt gondolom, hogy ennek a két társaságnak meg kellene szűnnie és össze kellene olvadnia, mert károsnak vélem ezt a megosztottságot. Ha egyetlen szakmai szövetség lenne, akkor legalább nem erősítenénk a szakmai és a politikai széthúzást.
–Most először rendeznek Országos Színházi Találkozót négy év szünet után. Megteremtődhet a szakmai összefogás?
– Ez majd ott fog kiderülni: kik jönnek, kik kaptak meghívást, van-e politikai oka a távolmaradásuknak. Amennyiben a válogatás politikailag szelektív lesz, vagy szekértáborok mentén dőlnek el díjak, az nyilvánvaló lesz. Bízom benne, hogy nem így alakul majd.
– Melyik előadást jelölte a Vörösmarty Színház?
– A Nem félünk a farkastól és az Apacsok című Bereményi Géza-darabot.
– Korábban nem lepte meg, hogy a fehérvári közönség Murakami Hanuki Kafka a tengerparton című művéből született előadást is telt ház követte? Merész dolog volt a nagyszínpadra vinni.
– Tizenhárom éve lesz, hogy Fehérváron dolgozom, és erre a jelenségre vagyok a legbüszkébb. Az, hogy Esterházy Péter Mercédes Benz című munkája egy vidéki színház nagyszínpadán eredményesen megy mint bérletes darab, számomra megdöbbentő sikerélmény. Budapesten nem kapkodtak érte, nagyszínpadra se került. Az ember tragédiája 2.0 a másik ilyen: négy magyar író folytatja az ember tragédiáját. Ebben a koncepcióban eleve volt egy kis blöffgyanú. Óriási sikerrel ment végig. Mi voltunk leginkább meglepődve, hogy ez a téma és formai újítás mennyire érdekli az embereket.
– Az eredeti koncepció, a legendás kaposvári társulat, mintegy eszménykép lebegett ön előtt a nyolcvanas években. Hogy látja, sikerült ahhoz hasonló műhelyt létrehoznia?
– Sohasem titkoltam, hogy valamennyiünkben élt a nagy Kaposvár emblematikus élménye. De ez nem egy dobogós verseny. Az a cél, hogy legyen sok jó vidéki társulat, annak az értékteremtő értelmében. Hiszen fantasztikus értékteremtő közösségé tud válni egy olyan színházi társulat, amely képes újratermelni önmagát. Nagyon jó érzés, hogy ebben a mögöttünk álló bő egy évtizedben rajtunk kívül is létrejöttek értékes színházi műhelyek.
– Van most szó társulatbővítésről?
– Az utolsó szezonom következik, és ezzel a társulattal szeretném lezárni. Az utódom majd eldönti, hogy hogyan tovább. Most tele van még a fejem a hétköznapok tennivalóival. Ha ezt befejezem 2025 júliusában, és az igazgatás nyűgét átadom másnak, kicsit hátra lépek. A jövőt illetően a színházak sorsát igazából az dönti majd el, hogy mi lesz az új kulturális törvénnyel, milyen utat jelöl ki, mi lesz a közös fenntartású intézményrendszer átalakításával. Alapvetően ezek fogják meghatározni a jövőt.
