Kultúra

Trill Zsolt: „Adatott nekem egy tér, ahol a komplexusaimat feloldjam”

INTERJÚ a Kossuth-díjas Trill Zsolttal színházi és filmes szerepeiről és az örök tanulásról

„A színház egy katonaság, ahova visznek, ott kell a szolgálatot teljesítenem” – mondta a nemzeti ünnepen Kossuth-díjban részesült Trill Zsolt, a Nemzeti Színház vezető színésze. Hosszú út vezetett a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház alapításától a budapesti Nemzeti Színházig, egyebek mellett ennek az útnak a fordulatairól is beszélgettünk a művésszel. És arról, hogy mi az az életében, ami állandó.

Trill Zsolt: „Adatott nekem egy tér, ahol a komplexusaimat feloldjam”
Trill Zsolt, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész
Fotó: MH/Balogh Dávid

Hogyan fogadta a Kossuth-díj hírét?

– Mivel én nem emailezek, okostelefonom sincs, minden a feleségemhez, Szűcs Nellihez fut be. Innen értesültünk, hogy díjat kaptam. Hogy fogadtam? Úgy, hogy a legkisebb díj és visszajelzés is fontos az ember életében. Azonban a Kossuth-díj nem azt jelenti, hogy az életem ne folytatódna ugyanúgy munkával, mint eddig.

Mindenkinek kell a visszajelzés. A péknek is kell. Kell az édesanyámnak is, aki hetven éven felül a kertjét műveli. Ez a gondoskodás valamilyen formája, amire szükségünk van. Azonban nem ezért csináljuk, hanem azért tesszük, hogy találkozzunk a nézővel.

Emlékszem, 2013-ban, amikor Debrecenből Budapestre költöztek, mert a Nemzeti Színház tagjai lettek, nagyon nem akart eljönni onnan…

–Nagyon nehezen szoktam meg Debrecent, de aztán az évek alatt sok barátunk lett, és jó színházat sikerült csinálni, ebből kifolyólag nehezen szakadtam el onnan. Hűséges típus vagyok, szerintem ez adottság, vagy genetika, ahogy tetszik. Olyan közegben nőttem fel, ahol nem szaladgáltunk egyik helyről a másikra.

Azt láttam magam körül, hogy a legtöbb ember egyenes és tiszta tekintetű volt. A váltás az életben mindig rizikó. Azonban ez egy katonaság: ahova a sors rendel, ott kell a szolgálatot teljesítenem. Korábban az Új Színházban is olyan boldog öt évem volt, ami elmondhatatlan. Ugyanilyen nagy szeretettel gondolok vissza Debrecenre is.

Igaz a pletyka, hogy Jirí Menzel amikor önt rendezte a Még egyszer hátulról című előadásban az Új Színházban, akkor el akarta vinni magával?

–Nagyon jól hangzik a dolog, de arra nem emlékszem, hogy azt mondta volna, hogy elvinne magával. Az biztos, hogy nagyon szerettem az előadást, a kollégákat és az egész próbafolyamatot, amit vele töltöttem, mert egy különleges személyiség volt, végtelen finom humorral.

Az a hűség, amit említett, az Vidnyánszky Attila társulatához is köti, immár harminc éve. Ez egy örök szövetség?

– Igen, azt hiszem, ez egy szövetség. Kimondva-kimondatlanul ez egy szövetség. Ha nem is mindent neki köszönhetek, hiszen nekem is van apám és anyám, de nagyon sok mindenért hálás vagyok neki. A lelkemben valahol az apám is Vidnyánszky Attila. Az életem nagyobb részét vele töltöttem.

Úgy fogalmaznék, hogy ez egy munkakapcsolat, ami apa és fia között van, de amibe minden belefér: vita, vagy akár veszekedés is, szóval minden. Sok szép dolgot éltünk meg együtt. Én még édesanyjánál, Vidnyánszky Évánál tanultam magyar nyelv és irodalmat Nagymuzsalyban. Az ünnepeken és az irodalmi heteken rendszeresen felléptünk, jeleneteket adtunk elő. Akkoriban indult Kijevben a magyar nyelvű képzés, én pedig felvételiztem. Ötszáz emberből választottak ki negyvenet.

A beregszászi színház tavaly volt harmincéves. Alaposan megfordult a világ a társulat körül. Ön most nem tud hazamenni az édesanyjához, kénytelen megállni a határon. Hogy éli ezt meg?

– Azért kell megállni, mert mindannyian kaptunk behívót. Nekem attól a pillanattól kezdve, amikor ezt a szörnyűséget meghallottam, az volt a gondolatom, hogy nekünk ehhez semmi közünk nincs! Ne halljon meg egyetlen ukrán, orosz és magyar ember sem, mert nekünk egyszerű embereknek ehhez nincs közünk! Én tudom, hogy mindig az egyszerű ember pusztul el. De ha már így alakult, hogy az életemben történt egy szörnyű háború, akkor engedjék meg, hogy eldöntsem, hogy én és a fiam ebben részt veszünk vagy sem.

Hogy látja, mennyire kavarodott meg a világ a színházi életben az elmúlt tizenegy évben, amit már itt Budapesten töltöttek?

– Minden alaposan felbolydult, ezt látjuk, de hiszen a világ is felbolydult. Azonban én azt hiszem, hogy Beregszászban is, a Nemzeti Színházban is és az Új Színházban is ugyanúgy csináltam a színházat, és pontosan ugyanazt gondoltam róla. Jobban vagy rosszabbul, sikeresebb vagy kevésbé sikeres darabokban, de ugyanazzal a hittel és hozzáállással.

– Az utóbbi években mind a film, mind a színház terén is látványos sikereket él meg. Mindemellett úgy tűnik, hogy a polarizált színházi élet nem skatulyázza be, ezt igazolja az is, hogy két egymást követő évben a színikritikusok is a legjobb főszereplőnek (Brand, Galilei élete) választották. Jól látom ezt?

Trill Zsolt, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész
Trill Zsolt, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész szerint Vidnyánszky Attila a szó jó értelmében vett sokszínűségre tanította társulata tagjait
Fotó: MH/Balogh Dávid

– Nem is szeretném, hogy beskatulyázzanak, mert úgy élem a napjaimat, hogy a lelkemben nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Vidnyánszky Attila szabadságot adott nekünk. Erős keretek között, de szabadon létezni. A szó jó értelmében sokszínűségre tanított minket. A mai napig ebből nem engedek.

Rengeteg olyan haverom van, aki más színházban nevelkedett vagy dolgozik, de én mégis bátran nyújtom a kezem feléjük. Mindezt tiszta szívből teszem. Bizonyos emberek annyit beszélnek görcsökről és komplexusokról. Nekem adatott egy fantasztikus tér, amit színháznak neveznek, én a komplexusaimat ott megoldom. Ezért vannak a különböző szerepek és figurák, melyekben fel tudok oldódni.

A grúz Avtandil Varszimasvili két előadásban is rendezi önt: A kaukázusi krétakörben és A revizorban. Önnek is különleges az ő látásmódja?

– Eltérő rendezői világokkal nagyon jó találkozni, ezeket jó megfejteni. Másképp gondolkodnak, más formájuk van. Most dolgoztam Varszimasvilivel először. A Nemzeti színpadán egyszerre dolgozhatok grúz rendezővel, dolgozhatok Zsótér Sándorral, Viktor Rizsakovval Oroszországból, vagy a norvég Eirik Stuboval, és mindebben az a lényeges, hogy másfajta színházat és világnézetet ajánlanak nekem. Ha én ezzel élni tudok, az számomra nagy dolog.

A revizorban polgármestert alakít. Mitől örökérvényű a darab?

– Mindegy, hogy kisvárosról vagy nagyvárosról van szó, és az is mindegy, hogy kétszáz éve vagy ma, mert ahol emberi közösség van, és az alá-fölé rendeltség létezik, ott a Gogol által megírt kicsinyes viszonyok jelen vannak. Másként működnek, de valahol a mélyükön nem változnak.

Mi a sajátos megkülönböztető jegye az orosz színháznak, hogy látja?

– Szerintem valahogy közelebb van a lélekhez, a szívhez, amit ők képviselnek. Lelkibb és melegebb. Talán bátrabb és nyíltabb is a kifejezésmódjuk.

Szokta mérlegelni, hogy hol tart a pályáján?

– Igen szoktam ezen gondolkodni. Biztos vagyok abban, hogy most a színházunkban is valami új kezdődik, egy új impulzus jön. Sok-sok mindenen túl vagyunk, beleértve a Covid-járványt is, aminek az utóhatásán valahogy mostanra lettünk túl.

A filmszerepek terén is sikeres időszakot él meg: mások mellett Hadik Andrást alakítja a Hadik filmben, ami egy nagyszabású kosztümös mozi. A Magasságok és mélységek pedig egy életrajzi ihletésű dráma, melyben Erőss Zsolt hegymászót formálja meg. Sokat jelentettek ezek a filmek?

– Szeretek forgatni, mert egy csomó mindent viszünk magunkkal a színházból, amikor pedig „hazajövünk”, akkor nagyon sok új tapasztalatot hozunk a színpadra. Nekem az örök tanulás a legfontosabb. Közben olyan emberekkel és helyzetekkel találkozom, akikkel egyébként nem találkoznék.

Trill Zsolt, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész
Trill Zsolt, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész számára az örök tanulás a legfontosabb
Fotó: MH/Balogh Dávid

A film sokkal inkább szól a technikáról, mint a színház. A színházban én a magam ura vagyok. Amikor felmegy a függöny, akkor már mi vagyunk ott színészek, onnantól nekünk kell végig vinni az előadást. Minden hibámat lehetőségem van még ott helyben kijavítani, erre ott van a következő pillanat. Egyébként még a filmes casting-meghívásokért is köszönetet mondok, mert aki rám gondol, és meghív egy válogatásra azt megtiszteltetésnek tartom.

Végtelen alázat és szerénység hallatszik a szavaiból….

– Nem biztos, hogy szerény vagyok, és az sem biztos, hogy alázatos, egyszerűen így gondolom.





Kapcsolódó írásaink