Kultúra
Az elfelejtett aranyember, aki pedig marandót alkotott
Március 15-én újra láthattuk Az aranyember című filmet, amelyet nézve megcsodálhattuk a magyar színművészet olyan kiemelkedő alakjait, mint Latonovits Zoltán, Béres Ilona, Pécsi Ildikó, Krencsey Marianne, Komlós Juci, Gobbi Hilda és Greguss Zoltán. A Tímár Mihályt alakító címszereplő neve azonban alig ismert.
A hazai szakembereket is meglepte, hogy az ötvenes évek legsikeresebb hazai rendezője, Gertler Viktor az erdélyi Csorba Andrást kérte fel Tímár Mihály szerepére.
AZ 1927-ben született Csorba 1952-ben végzett Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Székely Színház tagjaként eljátszotta az egyetemes drámairodalom legjelentősebb szerepeit, Don Carlostól Othellóig. Tanított 1954-től a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, 1981 és 1987 között pedig az intézet rektora volt. Három évig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója volt, 1973-ban szakmai okok miatt lemondott tisztségéről.
Oláh Mihály erdélyi színikritikus szerint: „Ha Csorba András úgynevezett fegyverzetét vesszük szemügyre, kiderül, hogy nemcsak tetszés szerint modulált hangja, beszédtechnikája, hanem járása-mozgása, egész megjelenése és tartása is művészet. Művészet, amelynek aranyfedezete a figurával való testi-lelki-szellemi azonosulása, a színpadi realizmus követelményeihez belülről igazodó, szerves átélés. Jó negyedszázad alatt csak hazai drámákban háromtucatnyi főszerepet alakított hitelesen, becsülettel: Marosvásárhelyen – ahol a főiskola elvégzése óta megszakítás nélkül játszik – senki sem veheti fel a versenyt vele.”
Egy 1982-ben Nászta Katalinnak adott interjúban Csorba arra a kérdésre, hogy kit tart igazán nagy színésznek, azt válaszolta: „Saját magamat. Köztem s a többi között az a különbség, hogy ők azt hiszik, bebizonyították, én pedig nem tudtam még bebizonyítani. Most tudnék a legjobban alkotni a színpadon. De nem lehet. A rektori állás nem engedi. Ezt a pályát, akár oktatásról, akár színházról van szó, nem lehet áldozatok, hozzáállás nélkül csinálni. Nekem le kellett mondanom a színházról… Itt mindent nekem kell csinálni… Tavaly is három szerepet utasítottam vissza… Nincs mikor, nincs idő… Ez a szakmában nagy kiesést jelent.”
Az aranyembert játszó színész a legsötétebb Ceauşescu-diktatúrában is hajlíthatatlan maradt:
„Ő olyan volt, akit követni lehetett. A színpaddal alázatos, a közéleti állapotokkal szemben kérlelhetetlen. Rektorként egyszer a Kultúrpalotában az egyetemi évnyitón szólalt fel, más egyetemek képviselőivel együtt. Mikor már mindenki mindent elmondott, megköszönve Ceauşescu elvtársnak azt is, hogy reggelente feljön a nap, megszólalt Csorba. Lassan megfontoltan beszélt, magyarázott az egyetemi életről, az értelmiség felelősségéről, a kommunista rendszer egyetlen »vívmánya« nélkül. Hatalmas sikert aratott. Olyanok is lelkesedve ünnepelték, akik sosem látták színészként. Szívműtétje után, pár hónapos hiányzás után, mikor megjelent az egyetemen a tanári kar, a műszak, az irodisták és a hallgatók kivonultak a folyosóra, és percekig tapsolták a puszta jelenlétét.
Sajnos, közösségünknek nem sikerült méltó emléket állítania személyének. Nevét nem őrzi egyetlen utca, tér, dűlő. Monográfia sem jelent meg, amelyik vele foglalkozott volna. Hálátlan utókor vagyunk” – írta Oláh Mihály tanulmányában Csorbáról, aki 1987. augusztus 24-én a hatvanadik születésnapja előtti napon hunyt el Marosvásárhelyen.
Emléke elhalványult ugyan az elmúlt hatvankét évben, pedig abban rendkívüli volt, hogy bár csak egyetlen magyar filmben játszott, de az a legsikeresebb alkotás lett, s örökre beírva a nevét a magyar filmművészetbe.
