Újra túl kell élni Oszakát

A történet 1600-ban kezdődik a hánykolódó tengeren, az Erasmus nevű holland hajó gyomrában, ahol két tengerész közül az egyik az életet, a másik a halált választja. Az angol navigátor, John Blackthorne (Cosmo Jarvis) élni akar, amiképpen hajótörött társai is, akik egy japán halászfaluba keverednek.

Az országban meghalt az uralkodó. Fia még túl fiatal ahhoz, hogy átvegye az államügyek intézését, így apja végakaratának megfelelően öt tagú régenstanács igazgatja az országot. De valójában Icsidó, a legerősebb hadúr keveri a lapokat, amikor csak teheti. Toranaga nagyurat (Hiroyuki Sanade) oszakai palotájába hívja, formálisan azért, mert ő is a tanács tagja, de valójában az a célja, hogy a másik néggyel megszavaztassa Toranaga kivégzését. A nagyúr halála egyúttal szolgái, katonái, ágyasai, hűbéresei halálát is jelentené.

Toranaga Oszakába utazik, és úgy tűnik, beletörődött a sorsába, rezignáltan várja a halálos ítéletét.

Közben Blackthorne olyan riválisokkal találkozik, mint a portugál papok és spanyol hajósok, akik eddig el tudták érni, hogy más náció hajósai ne jussanak el a japán partokhoz, ahol ők olyan jól megtalálták a számításaikat selyemmel és ezüsttel kereskedve. De nem csak a pénz szít ellentétet az angol kormányos, és a már régebben Japánban élő, illetve ott megforduló európaiak között, hanem a vallás is: a spanyolok és a portugálok katolikusok, az angol és a hollandok protestánsok.

A japánok közt is akadnak keresztények ebben a korban, a régens tanácsban is van kettő, sőt Marikót, Blackthorne tolmácsát (Anna Sawai)is sikerrel térítették meg a portugál jezsuiták.

Szorult helyzetében Toranaga Oszaka közelébe viteti a hűbérese fogságába került angol navigátort, aki a japán hajósokkal ellentétben tudja, hogyan kell hajózni a nyílt vízen, és így időt nyerni az üldözőktől.

A történet ezúttal is a regényt követi, megint túl kell élni Oszakát és Ishido (Takehiro Hiro) cselvetéseit, de lényegretörőbb, feszesebb, sűrítettebb snitteket látunk. Olyasmit is megmutat a kamera, amit a korábbi változatban csak elmeséltek, vagy éppen nem ugyanaz, és nem ugyanakkor történik, mint a minisorozatban. Így aki látta a korábbi verziót, annak is marad izgalom és néznivaló.

A történetet a szereplők mesélik el, nem csak európai, hanem japán szempontból is, így a két kultúra még közelebb kerül egymáshoz, és a kontrasztok is jól kirajzolódnak. Az sem marad titok, hogy az európai ember mit nem szeret a saját világában, és mit nem szeret saját magában.

A minisorozatban többször elhangzik, hogy a japánoknak hat arcuk és három szívük van, ezért vigyázni kell velük. Az új verzióból igaz, hogy lemaradt a hat arc, de Marikó legalább a három szívet elmagyarázza, mit is jelent.

Az új sógunra kétségkívül hatott a Trónok harca képi világa, dramaturgiája, van benne nyílt erőszak, erotika, van benne árulás, fájdalom, veszteség, morbid humor, de ezeket az elemeket nem öncélúan, és nem is arra használják az alkotók, hogy bármiféle kutatómunkát vagy személyes megéltséget, átgondoltságot megspóroljanak, hanem, hogy a néző számára befogadhatóvá tegyék, amit el akarnak mondani.

Richard Chamberlain navigátora a minisorozatban el mondta, hogy nemesi származású, tulajdonképp tanult ember, akit jómodorra is oktattak gyerekkorában, ha lázadozik is, a számára értelmetlen szabályok ellen, de mégis gyorsan tanul. Cosmo Jarvis nem ilyen Blackthorne szerepében.

Nem is olyan snájdig legény, mint Chamberlain, sokkal ösztönösebb, földiesebb, szabálytalanabb a külseje is, de ráadásul csökönyös, mint az öszvér Amikor a filmet nézve azt hisszük, végre elfogadott és megértett valamit egy olyan világban, ahol a semmiért is kivégeznek embereket,és ő maga sincs biztonságban, folyton kiderül, hogy tévedtünk, mert folyton visszarendeződik, mintha semmit sem látott és tapasztalt volna.

A sajátos humor jellemző a sorozatra, nem csupán a japán humor, amely hirtelen csap át komolyságból viccelődésbe, hanem valami egészen más, és egy bizonyos szakés-poénon kívül lehet is rajta nevetni.

Például Toranaga hűbérese, a csavaros eszű és kegyetlen Yabushige úr a már látott részekben nagyon szeretné elárulni az urát, lenyúlni tőle a navigátort a hajójával és katonai tudásával együtt, de sehogy nem sikerül rossz útra térnie. Szerencsétlen véletlenek folytán mégis kénytelen hűségesnek és becsületesnek maradni, egy vesztes ügy mellé állni, emiatt szomorkodik, és meg nem értettnek érzi magát. (Gyanakszunk, hogy nem marad ez örökké így).

Az új sorozat nagyon sok mindent már tudottnak vesz a keleti kultúrából, hiszen benne van a levegőben, de mégis eligazít, és mindent megtudunk, ami ahhoz kell, hogy élvezzük a sorozatot.

De nem csupán a szórakoztatás az egyetlen cél. Amikor Blackthorne ágyúkkal háborúzni tanítja Yabushige úr szamurájait, akik úgy tartják, a nyíl hatékonyabb, mint puska, és az ágyúk sosem lőnek pontosan, a képsorokban és a háború verbális emlegetésébe valahogy benne van a kollektív rossz lelkiismeret a háborúk, a pusztítás miatt, ami majd csak a további évszázadokban következik be, és korábban elképzelhetetlen méreteket ölt majd.

A szerelem is kicsit másképp van jelen az új sorozatban,mint a régiben. Persze nem hiányzik a szép és eszes, kereszténységre tért Mariko, az árulónak bélyegzett tábornok lánya, mély a vonzalom közte és a japánok által Anginnak nevezett navigátor között. Fuji, az ifjú özvegyasszony, akinek fiát és férjét kivégezték, most is képbe kerül, de mégis minden más, érzékenyebb, megengedőbb és a történetvezetésben feszesebb ebből a szempontból az új sógun. Legalábbis az eddigi részek alapján ezt lehet kijelenteni.

Az új epizód keddtől látható a Disney+-on.

A sógun 2024.

Amerikai történelmi sorozat

Rendezte: Fred Toye és

Jonathan vanTulleken

9/10