Egy vízinimfa tengeri csatái

Jodie Foster két, már meglevő Oscarja mellett biztosan jól mutatna a harmadik is, és nem is lenne érdemtelen. Ő az a színésznő, akinek mindig örülünk, ha megjelenik a vásznon, és megajándékoz minket saját magával.

De persze ebben a filmben, amelyet Jimmy Chin és Elizabeth Chai-Vasarhelyi rendezett, Annette Bening testi-lelki-szakmai teljesítménye az, ami különlegesen látványos és lenyűgöző.

Diana Nyadot, aki 1949-ben született, a világ úszóként ismerte meg a hatvanas években, majd egy sérülés és több év kihagyás után távúszó lett. Körülúszta Manhattant (45 km) 1975-ben, majd 1979-ben a Bahamákon található Birminiből a floridai Juno Beachre (164km) úszott át 27 és fél óra alatt, amellyel a nők és a férfiak távúszó világcsúcsát is elérte.

Megkísérelte azt is, hogy Havanna és a floridai Key West közötti távot (166km) teljesítse, de ezt a tengeri csatát fel kellett adnia. Ekkor 28 éves volt, és mindenki azt gondolta, hogy ezzel vége, ez volt az utolsó lehetősége. Diana ezután diplomát szerezett irodalomból, írt négy életrajzi kötetet, sporttudósító lett, pontosabban afféle sajtómindenes, szakzsargonban fregoliember, aki nemcsak a sportpálya szélén állta meg a helyét, hanem gazdasági műsorokat vezetett, politikai hírolvasó volt, és a Dancing With Stars legelső szériájában is táncolt.

Már hatvanéves, amikor a filmben a születésnapi partija előtt megismerjük, és tanúi vagyunk, amikor azt kérdezi magától, mihez kezdjen az életével. Tudja, hogy talán bolondság, de azt a Havanna és Key West közötti 166 kilométert még harminc év után sem tudta elengedni. Még mindig van benne vágy és tűz, küldetéstudat, hogy cápák, medúzák és delfinek közt – szigorúan cápaketrec nélkül – átússza megint az óceánt.

Tudjuk a filmből, hogy honnan származik az eltökéltség. Diana görög származású nevelőapjától, aki a kislány hétesztendős korában kapcsolódik be a család életébe. Ő az, aki Dianának folyton azt mondogatja, hogy a Nyad név vízinimfát jelent, és akit így hívnak, annak úsznia kell. Ő az, aki célként állítja a kislány elé a Havanna és Florida közti távot. Tulajdonképp a felnőtt Diana számára is ez a táv jelenti a legtöbbet, a leginkább azt, hogy ő egy távúszó.

Az ógörög szövegekben szereplő vízinimfákat magyarul najádoknak vagy nereidáknak szokták fordítani. Diana mélységesen hisz a nevelőapjától kapott név erejében, de azt nem tudja, hogy az ő neve csak a tavak, folyók, patakok nimfáit jelentik, és nem a tengeri nimfákét, akiket ókeaniszoknak neveztek az antikvitásban.

Már a többedik átúszási kísérleténél tart túl a hatvanon, amikor a nevelőapjáról kiderül, hogy egy több álnéven élő nemzetközi szélhámos, bűnöző, és így végre erodálódik a név, amelyből ugyan sok erőt merített, de akadályozta is, és Diana ezután egyre közelebb kerül a győzelemhez.

Korunk fontos témája, hogy a jó életminőségben megöregedő emberek mit kezdjenek magukkal. De az is izgalmas kérdés, hogy akinek 28 évesen megtörik az élete, mert táncos, artista vagy sportoló, és már kiöregedett vagy maradandóan sérült, mielőtt mindent elért volna, az mit kezdjen magával, ha nem tudja kiverni a fejéből, amire vágyott?

Vagy ha olyan valaki, mint nálunk a mostani hatvanasok, akiket a rendszerváltozás kaszált el, mert a régi dolgok már lezárultak, mire ők fiatal felnőttek lettek, az új dolgok pedig még éppen csak elkezdődtek. Így lett belőlük senki, és hatvanévesen még bennük van a tettvágy, még mindig tudnak az álmaikért küzdeni.

Diana is ilyen, ezért is olyan könnyű vele azonosulnunk, habár Annette Beninget kicsit túl idősre maszkírozták a 2007-ben hatvanéves Dianához képest, akit archív felvételeken láthatunk a film elején és végén a csapattal együtt mindazokkal, akik segítették a tengeri küzdelmekben.

Diana több mint harminc év után kezd újra edzeni. Az a kérdés, mire várt idáig? Arra, hogy kellőképpen idősen már ne legyen vesztenivalója, és már az se érdekelje, ha azt hiszik, nem normális? Arra, hogy a technika és a sport módszertana fejlődjön annyit, hogy legyen esélye? Arra, hogy megértse, a test állapota nem minden, hanem fejben dől el a győzelem? Arra, hogy egy másik nem mindennapi nő: Bonnie, aki raketballjátékos volt korábban, szintén szabad legyen, és már ne legyen saját célja, de valami jó csapatmunkáért még tudjon lelkesedni?

Mindez együtt. De ezeknél még több is kell. Hibázni is kell. Túlélni a hibát, és kitalálni rá valamit. És ha nem jó, akkor meg valami mást. Tengerbiológust, tájékozódási szakembert (Rhys Ifan) alkalmazni, olyat, aki nagyon jó a szakmájában, és nagyon őrült. Mélytengeri búvárokat és teniszlabdákat használni a cápák ellen, a kockamedúzák ellen meg egy borzasztó maszkot, és nem visszariadni a legbizarrabb megoldásoktól sem. Jelzálogot tenni többjük otthonára, csak hogy még ötödszörre teleihassa magát sóval, kihűlés közeli helyzetbe kerülhessen, és az életéért kapálózzon Diana.

Gyönyörű, megrendítő és különleges mélytengeri felvételen látjuk például, amikor Dianát kockamedúza támadja meg. A víz fölött készült a képsor, látjuk az állatot, a kilövellő méreganyagot, az emberi testet, amely elernyed, és tehetetlenül lebeg, amíg ki nem húzzák, és csak a filmidő a garanciánk arra, hogy életben marad.

Cápatámadásnak is tanúi lehetünk, és azt sem titkolják el az alkotók, milyen az emberi test a tengervízben töltött 12, 24 vagy 48, sőt akár 60 óra után.

Mit bír ki az emberi test, mit bírt ki ez a nő hatvanévesen vagy hatvanhat évesen? Mit tudunk minderről ma? Ha valakit szándékosan kínoznának, annak sem tudnának több fájdalmat okozni, mint amit Diana magára mért, mert nem volt képes feladni az álmát, és azt, amit a küldetésének gondolt.

Az úszónő nem csinált abból titkot, hogy inkább meghal, minthogy ne csinálja végig. Amikor valaki így dönt, könnyen elveszítheti azokat, akik addig mellette álltak.

A Nyad című film arról is szól, hogy voltak az emberiség történetében olyan évtizedek évszázadok, amikor úgy akartak ember feletti teljesítményeket felmutatni, hogy igyekeztek titkolni, lényegtelenné tenni, hogy ki mindenki munkája kell az egy személlyel nevesített teljesítményhez. Nem csoda, ha azok, akik kihasználva érezték magukat, fellázadtak, és ez a lázadás ma is tart.

A filmben a stáb tagjai megkérdezik maguktól és Dianától, hogy valójában miért hoznak ők hatalmas áldozatot, és hogy miért nem a saját álmaikat valósítják meg az életük utolsó éveiben. De az életük, a sorsuk megadja a választ. Ha nincs jobb, mint egy csapattal menni, akkor ott kell lenni abban a csapatban. Ha meghalhat, akit szeretünk, jobb vele lenni, amíg még itt van, mint megfutni a nehézségek elől.

És az is egyfajta örökség, ha azt hagyjuk a fiatalabb generációkra, hogy nem kell leírni az idősebbeket, mert még hatvanévesen is belekezdhetnek olyan új életbe, amely számukra fontos és személyes, róluk, az álmaikról szól, de mások számára is értékes. Így már nem kell félni az évtizedek múlásától, mert még annyi csodás közös kalandunk lehet.

Nyad (2023)

Amerikai játékfilm (121 perc)

Rendezte: Jimmy Chin és Elizabeth Chai-Vasarhelyi

9/10