Kultúra
Kahlen kapitány szíve és a jütlandi láp
Kritika a Mads Mikkelsen főszereplésével készült A fattyú című dán történelmi filmről
Nikolaj Arcel filmje talán lehetne egy a számtalan nagy költségvetésű, a jó és rossz harcáról, a hosszas, áldozatokkal járó küzdelemről szóló film közül, ha nem a dél-jütlandi lápban játszódna az 1700-as évek második felében, ahol egy kertész és katona Ludvig Kahlen (Mads Mikkelsen) élhetővé, termővé akarja tenni a területet egy kolónia számára.
Ebben az alaphelyzetben az egész ókor utáni Európa története benne van. „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet" – áll Mózes első könyvében. És valóban ez történt az elmúlt 1500 évben. Lecsapolták a mocsarakat, átmozgatták, felásták, feljavították a terméketlen talajokat, a sívó homokot gyümölcsfákkal, szőlőtőkékkel kötötték meg. Szabályozták a folyókat, lecsökkentve az árteret, és az így nyert földterületet szintén művelésre fogták. Máshol „csak" kiirtották az erdőt vagy az altalaj növényeit, számtalan állattól megvonva így az életteret, felborítva az ökológiai egyensúlyt, ami sokáig nem számított.
Mindezt nem csupán azért tették, hogy a földesúr vagy a király még több adót, bérleti díjat szedhessen, illetve hogy a termővé tett föld a kolóniák létesítőjének biztos jövedelmet biztosítson, hanem azért is, hogy az egyre népesebb Európában minél több embernek jusson föld és kenyér.
De a néző jól tudja azt is, hogy ma már nemigen van mit meghódítani ezen a bolygón, inkább óvni kellene a természetet, és ez is egy fontos dimenziót ad a filmben felvetődő egzisztenciális kérdéseknek.
Ludvig (von) Kahlen kapitány (1700 körül–1774) valóságos történelmi figura volt, nyolc évig tartó megfeszített munkája helyszínén emlékkövet is emelt az utókor. Történetét Ida Jessen regényben dolgozta fel, ebből írta A fattyú című dán történelmi film forgatókönyvét a rendező és az Oscar-díjas Thomas Jensen.
Mert Kahlen kapitány fattyú volt, és az ő korában a földesurak balkézről született gyermekeiket felcseperedvén bejuttatták a hadseregbe. Neki, aki egy cseléd és egy főnemes sarja volt, szintén ez a sors jutott. Nyugdíjazásáig a kapitányi rangot érte el.
A filmben a király miniszterei, akikhez kérelemmel fordul, hogy a lápot művelhesse, értéktelen embernek tartják, mint fattyút, akikből van épp elég, és nevetségesnek, mint kopott egyenruhájában feszítő katonát. Minél őszintébb és hitelesebb a néző számára, annál inkább gúnyolják.
Kahlen korábban kertész volt, a hadseregben pedig földmérőként tevékenykedett, így jó előképzettséggel fogott bele a dél-jütlandi láp kolóniává alakításának tervébe. Előtte már többen is belebuktak a kísérletbe, amelyet a reformjaival sikeres, és az alattvalók körében népszerű dán és egyben norvég király, V. Frigyes szorgalmazott, de Kahlen kapitány - hogy meggyőzze a hitetlenkedő minisztereket - még arra is vállalkozott, hogy kezdetben szerény nyugdíjából fogjon neki a gigászi vállalkozásnak.
A láp szomszédságában élő földesúr, Frederik de Schinkel (Simon Bennebjerg), akinek az apja hasonlóképpen lett gazdag főnemes, mint ahogy Kahlen próbálkozik a történetben, már rég szemet vetett a lápra, azt gondolta, úgysem tudja senki megművelni, vagy ha mégis, azt szép szóval, vesztegetéssel, fenyegetéssel vagy vérontással eltakarítja az útjából, és megveszi a királytól a területet.
A király nagyon-nagyon messze van, amikor Schinkel a kapitányra támad, sőt V. Frigyes ebben az időben még nem is tud semmit Kahlenről, mivel a miniszterei hallgatnak róla. De Kahlen, az egykori katona, meg tudja védeni azt, ami az övé.
Schinkel igazi velejéig romlott főgonosz, némiképp – természetében, látványában a Trónok harca Theon Greyjoyának, illetve a Sárkányok háza Daemon Targarienének rokona.
Roppant okosnak hiszi magát, még filozofál is: közli Kahlennel, hogy a világ maga a káosz, és az ember dolga, hogy uralja a káoszt. Vagyis egyedül csak az a helyes, amit ő gondol, és csak az történhet, amit ő akar.
Kínhalállal bünteti szökött bérlőjét, aki nem csak hogy Kahlennek dolgozott, hanem még azt sem hagyta, hogy Schinkel a kedvét töltse a feleségével. Pedig Schinkelnek nem csak a láp földje, hanem minden nő kell, aki a birtokán él.
Amikor Kahlen eredményt ér el a munkájával, végre a király is megismeri, pénzt és telepeseket ad neki, csakhogy a kapitány még nehezebb helyzetbe kerül. A kemény munka, a szükség egy – mai kifejezéssel élve – mozaikcsaládot formál köré: a szökött bérlő özvegye, Ann Barbara (Amanda Collin) házvezetőnőből társsá válik, és az erdei cigánytáborból menekülő kislány (Melina Hagberg) lesz a gyermekük. De a kolónia érkezésével Kahlennek már nem csak Schinkel miatt kell szenvednie és áldozatot hoznia, hanem a telepesek is nehéz döntés elé állítják.
Kahlen szeme előtt az a cél lebeg, hogy szolgálatáért cserébe nemességet kaphat, saját cselédei, jobbágyai lesznek, és állandó éves jövedelemből élhet, sőt a felemelkedés és a szerelem is összekapcsolódhat egy ponton: Schinkel kastélyában ugyanis megismeri a földesúr előkelő norvég unokatestvérét, aki a kezét Kahlennek ígéri, ha az megkapja a nemesi címet. De ahogy telnek-múlnak a hónapok, a közös erőfeszítés, a közös cél a szolgaságból szökött özvegyasszonyhoz hozza közelebb a férfit, akinek hamarosan választania kell a két nő között.
A film végére pedig ott a kérdés a nézőben: mit ér, ha sikerül a foggal-körömmel kiharcolt cél, de azok, akik társul szegődtek az úton mellénk, akiket ismerünk, szeretünk, nem maradhatnak velünk, mert ellenük döntöttünk, amikor dönteni kellett.
Mit tanuljunk akkor hát a vágyak teljesüléséről szóló történetekből? Hogy nem érdemes nagy célt kitűzni, mert keserves lesz az ára? Vagy hogy ilyen az élet, és azt is meg lehet köszönni, ha valaki velünk tart egy darabon? Vagy lehetne minden másképpen?
Kahlen a film végén határoz, de az már egy másik történet, amit jó lenne egyszer majd megnézni egy hasonlóképpen nagyszerű filmen.
Mert A fattyú úgy szép történelmi film, hogy nincs benne maszatolás, hazugság, általánosítás, az alkotók igyekeznek érzékletesen, attraktívan mégis egyszerűen és pontosan ábrázolni a nagyjából 270 éve játszódó történetet, de mégis a ma emberét megszólítani a képek, mozdulatok, gondolatok, érzelmek és kérdések nyelvén.
Akárha egy galériában járnánk, a film kockáiról minket néz a királyhoz hűséges kapitány, akinek mégis egyedül kell megvédenie magát, minket, egy atomizált társadalom tagjait bámulja egy 270 év előtti mozaikcsalád, minket néz Anmai Mus, a cigánylány is, aki nem csak szerető gyermeknek, hanem megbízható munkaerőnek is bizonyul, és Schinkel embereinek hallgatása is nekünk vallja meg, hogy nem tudják már befedni a gazdájuk förtelmes bűneit.
Gyönyörű képsorokon pazar enteriőröket, csodás tájképeket, gyönyörű jelmezeket látunk, a pompásan megírt szerepekben Mads Mikkelsen mellett Amanda Collin és Melina Hagberg is nagyot alakít.
A fattyú (Bastarden) – 2023.
Dán történelmi film – 122 perc
Rendező: Nikolaj Arcel
9/10
