ÉS AKKOR 29. – Mindig most van

Mire az ember felnő, és elkezdi méricskélni korábbi éveit, rádöbbenhet, mint én is, hogy az életünk nem más, mint tantárgyi koncentráció. Jövünk-megyünk a költészetben, a muzsikában és a képzőművészetben anélkül, hogy azt firtatnánk, ez most koncentráció vagy sem.

Mindig most van. Amikor visszaemlékezünk arra, ami volt, látszólag kiszakadunk a jelenből. Pedig dehogy. Ami van, abban ott van minden, ami volt, és ami lesz. Ezt mások is felismerhették, jó, de ma már nem szalonképes példamondat: Lenin élt, Lenin él és élni fog. De ugyanezt kiabálta bele a nagy magyar valóságba Schuszter Lóránt, a P. Mobil jeles színpadi ideológusa is. A rock örök és elpusztíthatatlan. Lehet mosolyogni az efféle lózungokon, ettől azonban az alapmondat megáll: mindig most van.

Kamaszkorom és a hatvanas évek végén ütött meg először a rockzene. Az apámtól kaptam egy Sharp márkájú kisrádiót, olyasféle volt, mint a Sokol, esténként azon hallgattam a Radió Luxemburgot, napközben meg a Szabad Európából Cseke Péter, azaz Ekecs Géza Tinédzserpartiját. Beült az agyamba a Beatles, a Rolling Stones, a Deep Purple, a Nashwille Teens, a Led Zeppelin meg még az összes többi, a szüleim által undorral kezelt zenekar. Mintha mindegyik ugyanarról, a foghatatlan szabadságról énekelt volna.

A zene egyébként is azokban az időkben egészen másfajta módon élt a hétköznapokban. Minden faluban volt egy zenekar. Ma multifunkcionálisnak minősítenénk őket. Minden jeles eseményre felkészültek. Egyforma lelkesedéssel játszottak a lakodalmakon és a temetéseken, felléptek a hivatalos ünnepségeken és a bálokban. Mondani sem kell, nem hivatásos zenészekről volt szó. Az esküvői menet végén ott sétált kivörösödött fejjel a hentes, aki a trombitáját fújta, a lakatos, aki a dobot ütötte és az agronómus, aki tolta, húzta a tangóharmonikáját.

Visszaemlékezvén ezekre az időkre, ott sorakoznak a falusi fúvószenekarok a temetőkben, muzsikálták azt, amit megrendeltek tőlük. Hol a munkás gyászindulót a kommunista búcsúztatókon, hol meg katolikus énekeket kísértek, ha éppen olyan alkalom volt.

A zenei képzés kimaradt gyerekkoromból, annak ellenére, hogy minden iskolámban nagy erőkkel folytattak ilyen képzést. Az egyikben a furulya volt a fő hangszer, a másikban a tangóharmonika, a harmadikban a trombita. A szüleim ezeket nem tartották komoly hangszereknek, ám hiába vágytak zongorára, az valahogy sosem jött össze nekik és nekünk.

Engem viszont beszippantott a rock szabadsága. Ez persze együtt járt azzal, hogy szembefordultam, mint annyi mindenki más, az idősebbek, a szülők világával. A lázadás leginkább a külsőségekben volt tetten érhető. Mondjuk, a hajhossz ügye, amikor a tarkómon a haj érintette az inggallért, apám már odacsapott és azt mondta, mars a borbélyhoz. Ott volt rajtunk a spanyolöves trapéznadrág vagy a nagy nehézségek árán, az ecseri piacon beszerzett farmer, Alföldi papucs. Az igazi lélekszakadást azonban egy könyv hozta el. Ungvári Tamás Beatles bibliája. Elolvasása után nem volt más szabadabb ember a Földön, mint John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr.

Amikor akkor volt most, ezt így láttam. Most egészen máshogy. Nem láttam át a teljes pályát, talán nem hittem el, hogy mindig most van.