Kultúra
Önmaga elvárásai űzik változatlanul Hobót – INTERJÚ
A közönség szeretete fogyhatatlan, ami egyre jobban meghatja
– Honnan ered ez a rengeteg energia, hogy ennyi idősen is ilyen aktív?
– Azért van, mert a dolgok nem hagynak békén. Viszockij mondta, hogy a koncertek, a színházi előadások, a filmek is kellenek, de a dalok fontosabbak, mert nem hagynak nyugodni, amíg le nem írod őket. Állandóan „Besszarábiában”, azaz késésben élek, mert mindig több ötletem van, mint amennyi időm rájuk. Most fejeztem be a „Hobo Rádió” lemezt, de máris írnom kell a „31 dosszié” színdarabot, amit tavasszal tervezünk bemutatni a Nemzeti Színházban.
Az álcázás nagymestere
– A belső kényszer fontos, de ezt kevesen bírják fizikailag ennyi idősen!
– Igyekszem álcázni magam, mivel mindkét térdem tropára ment a kosárlabdázástól.
– Akkor hogy bírja az előadást?
– Még nem kell leülnöm.
– Visszatérve a lemezre, milyen dalok vannak rajta?
– Tizenhét új dalt vettünk fel, közülük néhány elhangzik az Utcazenészben is.
Az Utcazenész nem csak a fantázia szüleménye
– Mi inspirálta egy olyan darabra, amelynek a prológjában már leszögezi, hogy semmilyen átfedést ne keressen senki a személye és a darab főhőse között?
– Az első élőzenei élményem a Moszkva téren volt még valamikor ezerkilencszázötvenhat előtt. Egy első világháborús sebesült veterán énekelt, és nagy hatással volt rám. Régóta motoszkált bennem az érzés, mi lenne, ha csinálnék Budapesten egy utcazenei turnét? Kérnék a „főparancsnokságtól” engedélyt, hogy szabadon játszhassak az utcákon, tereken, ahol akarok. De ezeket nem hirdetném meg, csak kiülnék valahová, kiraknám elénk a kalapot, és nyomnánk.
Ezt elmondtam Vidnyánszky Attilának, aki lecsapott az ötletre, és bíztatott, hogy ebből írjak egy darabot. Ehhez jött a belső kényszer, mivel a rendszerváltás óta döbbentem figyelem, hogy a kollégák és az „újseggírók" hogyan írják át a múltat. Lassan kiderül, hogy a Kádár korszakban mindenkit üldöztek.
Rólam többnyire tudják, hogy több munkámat betiltották, de előállhattam hat-hét lemezzel, ez egyáltalán nem üldözés. Akit igazán tiltottak – mint a Kexet vagy a Syriust –, annak egyáltalán nem jelenhetett meg semmije. 1985-ben énekeltem ezt: „Szelep vagyok az ország fenekén.” Tudtam, csak azért engedtek játszani, hogy elmondhassák, a „legvidámabb barakkban” még Hobo is létezhet.
– Csupán a teljes betiltás üldözés? A folyamatos kellemetlenkedés, az akadályozás, a nehézségek állítása nem az?
– Az elvtársak mindentől féltek és mindenkit megfigyeltek. Ám olyan zenekar vagy előadó, aki a körülöttünk létező világot ábrázolta vagy kritizálta volna, alig volt. Persze száz zenészből kilencvenkilenc nem azért játszik, hogy lázadjon, hanem hogy szórakozzon és szórakoztasson. És ezzel nincs semmi baj.
Az Utcazenész róluk szól, mert „ártatlanságuk” ellenére őket is fel akarta és akarja használni az akkori vagy a mai politika.
De megértem, és nem nézem le, nem bántom őket a darabban. Az ő útjuk nem rosszabb az enyémnél, csupán egy másik út. Ennek stációi jelennek meg a műben. A főhős elment a Ki mit tud?-ra, majd a Táncdalfesztiválra, elmehetett a Szovjetunióba, kísérhette valamelyik „nagy” énekesnőt, így lehetett lemeze, amivel sztár lett. Amikor kirúgták a zenekarból, szólóban folytatta, de így is megbukott. A rendszerváltáskor rosszul helyezkedett, nem maradt más lehetősége, minthogy kimenjen Nyugatra vendéglátózni, de onnan is kirakták, sőt itthon is ez történt vele, amikor már egy mulatós zenét játszó bandába került. Így, mivel nem volt más szakmája, csak zenélni tudott, kinn ül az utcán, és ott játszik. Egy gyáva emberről van szó, aki mindent elárult, a szerelmét, a zenekarát, a barátait, csak a zene maradt neki.
– Ez így azért elég kemény kritika!
– Nem kívánok belerúgni másokba. Mivel senki nem írt még ehhez hasonlót, hát meg akartam mutatni, hogy itt ilyesmik is történtek, és történnek még ma is.
A gyűlölködés, a féltékenykedés, a harag változatlanul dühíti
– Mitől érzi magát egyedül a szakmában?
– Azt a fajta zenét, azzal a szövegcentrikussággal, amit én játszom, nem csinálja senki. De ettől nem érzem magam különbnek náluk. Most voltam Presser Gábor koncertjén, nagyszerű és megható volt. De jóban voltam Balázs Fecóval, aki teljesen más zenét játszott, mint én, vagy a Csík zenekarral, vagy a Lokomotívval és az Omegával, amelyeknek a zenéje fényévnyire volt tőlem, ám a maguk módján kíválóak voltak mind.
Nem kellene állandóan egymást gyalázni. Akadt olyan kollégám, aki több, mint tíz évig ette a kenyeremet – nem én az övét –, és nemrég nyilatkozta rólam, hogy tehetségtelen vagyok, aki csak ugatom a holdat.
A zenészvilágban is megjelent ugyanaz, ami az egész magyar társadalomra jellemző: a gyűlölködés, a féltékenykedés, a rosszindulat. Mivel soha nem jártam ezen az úton, nem értettem, annak idején mi bajuk volt a Hobo Blues Banddel, hiszen nem azt a zenét játszottuk, amit X. vagy Y., nem vettük el az közönségüket. Úgy gondoltam, az emberek szabadon választanak, és oda mennek, ahová akarnak. Aztán a Hobo Blues Band porrá verte azokat, akik támadták.
– Hogy kezdődött ez a szerelem?
– Még gimnáziumi tanár voltam a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban, amikor megalapítottam a HBB-t. Rolling Stones és Doors számokat nyomtunk magyarul, és olyan sikerünk volt, hogy a fél iskola odajárt. Vasárnap esténként játszottam az ottani Munkásotthonban, és megfenyegettem a diákjaimat, hogy ha nem mennek haza, másnap dolgozatot iratok velük. Erre az volt a válasz, hogy a tanár úr nem szólhat bele, ha mi Hobóra járunk.
Magamnak játszottam, nem készültem fel erre a pályára, nem tanultam zenét. Ez a dolog, a rockzene, aminek a blues az alapja, arról szól, hogy el tudod játszani Johnny B. Goode-ot, vagy nem. Ez nem értelmiségi dolog, soha nem is tartottam magam annak.
Itt nem lehet nagy eszmei mondanivalóval süketelni. Attól, hogy az ember nem hülye, attól még nem értelmiségi. Nem vagyok jó énekes, költő vagy színész. Olyan úton járok, amire önkéntelenül léptem, és ha valamiért megúsztam ezt az ötvenvalahány évet, akkor azért volt, mert amit csinálok, fontosabbnak tartom magamnál.
A szocialista pedagógia csődje
– Édesapja, idősebb Földes László 1945 után nagy befolyású kommunista vezető volt, egy időben belügyminiszter-helyettes. Amikor ezt mondták, nem tudták, hogy ki az apja?
– Előadóművészi pályafutásomat 1953-ban, harmadik osztályos diákként kezdtem, amikor megkaptam az első igazgatói intőt, a „Mi a szar-, mi a szar-, mi a szaracénok serege vagyunk” kezdetű vers deklamálásért, kiegészítve az éveken át ismétlődő felszólítással: „Földes, küldd be apádat!”. Apám helyett Anyukám jött be, neki mondta a diri: „Földes elvtársnő, a maga fia a szocialista pedagógia csődje.” Így kezdtem a pályámat, mint látja, már akkor is a saját örömömre játszottam.
A hatvanas évek végétől kezdve írtam szövegeket, az Olympiának, a Syriusnak, a Korálnak, a Kexnek, majd a P. Mobilnak. Ez utóbbival odáig emelkedett az együttműködés, hogy menedzserük, Schuster Lóránt saját nevén jelentette meg több szövegemet, többek között a Rocktóbert, a Miskolcot, az Utolsó cigarettát. Ezek ma is megvásárolhatók a Rock Discountban. Az utóbbi kettőben vendégként énekeltem is.
Aztán hetvenhatban Zágrábban kétszer láttam a Rolling Stones-t, és ez betette a kaput. Akkor döntöttem el, hogy csinálok egy szerelemzenekart, és az ő dalaikat játszom magyarul.
– Rengeteg számot írt, milliók éneklik, fújják ezeket, van olyan, amelyik kevésbé lett felkapott, de mégis a kedvencei közé tartozik?
– Az egyiket most írtam, még senki sem ismeri. Brezsnyevhez kapcsolódik. A szovjet pártvezér nagy autómániás volt, ezt tudták róla a külföldi államfők is, és rendre kapott tőlük különleges kocsikat. Lincoln Continentalt, Mercedest, Rolls Royce-ot, Maseratit, Cadillacet, Pontiacot, Opelt, amiket aztán szépen szilánkokra tört. Bár jogosítványa sem volt, gyakran maga vezette őket. Ebből született a „Brezsnyev bugivugi”, ezzel a refrénnel: „Moszkvics, Wartburg, Trabant, Skoda, félre az útból, itt jön Lonya!”.
– Az igényességet a közönségtől is elvárja? Egy előadásán úgy kiakadt egy renitens hallgatóra, hogy el akarta zavarni a nézőtérről.
– Sajnos néha ez is előfordul. Volt, hogy a József Attila-estet játszottam valahol, és a Nagyon fáj közben az első sorból valaki háromszor belevakuzott szemembe. Megállítottam az előadást, szóltam neki, hogy ezt ne csinálja, ha engem nem is, de legalább József Attilát tisztelje. Visszabeszélt, hogy ő megvette a jegyet, és azt csinál, amit akar. Szóltam. Megkértem, hogy mégegyszer ne tegye, mert baj lesz. „Milyen baj? – kérdezte. „Tényleg meg akarja tudni?” „Igen” – válaszolta. Lementem a színpadról, és a fülébe suttogtam valamit, amit inkább most nem idéznék, de hatott. A másik, amiért megállítok egy előadást vagy koncertet, ha verekedést észlelek.
– Elég jól sikerült ez a legutóbbi buli, a közönség láthatóan élvezte.
– Hát, nem dobáltak meg paradicsommal. Soha semmilyen generációt vagy társadalmi réteget nem vettem célba a dalaimmal, ami jön, az jön, ami időnként sikerül, máskor nem. Abból élek, hogy a közönség nem hülye. Nemrég egy vidéki koncerten az utolsó dalnál nehéz helyzetbe kerültem, elnémult a mikrofonom. Erre a levegőbe kezdtem énekelni a Viharban születtem kezdetű dalomat, és a tömeg együtt énekelt velem. Ezt a számot mindenhol ismerik, ahol magyarok élnek. Erdélyben, a Felvidéken a Vajdaságban, Amerikában, Kanadában, Izraelben, Ausztráliában.
Ha az ember befejez valamit, az elkezd önálló életet élni. Bár a rádiók nem játsszák a számaimat, de a dalok a koncerteken eljutnak az emberekhez, ez is példa erre.
József Attila ezredszer is a frászt hozza rá
– A színpadon virul ki?
– A József Attila estjeimmel 1991 óta túljutottam az ezredik előadáson, amely három rendezővel jött össze, Jordán Tamás, Kiss Csaba és Vidnyánszky Attila segítségével. Abban, amit most is játszom, benne van a világirodalom legnehezebb költeménye a, Kései sirató. Ez annyira nehéz, hogy sokszor elkezdeni sem tudom. Vidnyánszky azzal segített ki, hogy elém rakatott egy földkupacot, és azt mondta: „Addig gyúrd a földet, amíg el tudod kezdeni.” Minden alkalommal halálfélelemben, de megcsinálom, és közben azt várom, hogy mikor és hogyan tör majd ki belőlem az első sor. Már több, mint ötszázszor előadtam, de még mindig nem tudom, hová jutok a vers végére. Jól sikerült, vagy nem? Számomra egyetlen mérce van csupán, hogy őszinte volt-e, vagy sem.
A mester intelme a szekértáborok fölé emelte
– Ennek az igényességnek vagy a korának köszönheti, hogy a szekértáborokon felül tud emelkedni?
– Hát, a muzsikusok nem tartanak zenésznek, a színházi világ meg színésznek. Mindkettőnek igaza van. Az igazi apám és mesterem Fodor Lajos rendező és karmester volt. Nem helyezkedett jól, ezért végül csak zenekritikus lehetett. Rettenetesen igényes ember volt, mindent kétszer nézett meg, mielőtt kritikát írt volna. Sajnos 2001-ben meghalt, de előtte huszonöt éven át ütött-vágott. Nehéz elképzelni, hogy valaha is volt Magyarországon olyan ember, aki ordíthatott velem. Ez az apró ember, aki a köldökömig ért, sokszor kiosztott: „Mit csinálsz, te tehetségtelen, nem elég, hogy repedt fazék hangod van, össze-vissza gesztikulálsz, úgy mozogsz, mint egy medve.” Tőle tanultam, hogy amit csinálok, az fontosabb nálam.
