Kultúra
A gyerekvasút ereje
Egyrészt visszatér a saját gyerekkoruk, amikor még sokkal rendezettebben, normálisabban tudták megélni a kis világukat, mint ma. Másrészt, jó azt látni, hogy a jelenre jellemző zűrzavar, feszültségek és a már-már az elmebetegség határait súroló, a gyerekek életébe is beszivárogtatott féktelen liberalizmus ellenére azért tovább él a normalitás. A tiszta tekintetű gyerekek udvariasan mozognak munkájukban. A fiúkon sötétkék nadrág, a lányokon szoknya, hófehér térdzokni, fejükön pilotkasapka. Minden gesztusuk, mozdulatuk, szavuk udvarias, fegyelmezett. Nyoma sincs itt a gyorséttermi, mekis hangulatjellemzőknek. Nem elsősorban külsőségekben, egyenruhájukban akarnak a gyerekek és az őket irányító felnőttek egyformák lenni, hanem a rend, a rendes élet képviseletével. Megható, azt nézni, ahogy ezek a srácok és lányok bemutatót tartanak a fegyelmezett élet számukra is teljesen természetes megéléséből. Ez egyébként itt természetes alapkövetelmény, hiszen a vasút, legyen az akár gyerekvasút, veszélyes üzem. Ámbár melyik munkaterület lesz felnőtt korukban nem veszélyes?
Aki a vonattal utazik, hirtelen egy különleges közösség része lehet. Amint a szerelvény befut az alagútba, és néhány méter után felkapcsolják a kocsik belső világítását, mindenki megörül. Aztán amikor újra sötét lesz, az alagút végéig még háromszor, a közönség önfeledten sikoltozik. A nagymamák és nagypapák együtt kiabálnak a vonatozni vitt unokákkal. Kétszáz méter alagút elég ahhoz, hogy villámgyorsan összejöjjön ez a hirtelen közösség. A gyermekvasút tehát nem csak azoknak jelenti az összetartozást, akik ott dolgoznak, hanem utasainak is átadja azt.
Az élményleírás után következhetnek a tények, a történet. A gyermekvasút építését 1948-ban kezdték el. Akkor Úttörővasút volt a neve. Az előző évben született a döntés, kisvasutat építenek a gyerekeknek, amelyet – felnőttek felügyeletével – iskolások működtetnek. A cél tehát egy nagy, önálló gyermekközösség kialakítása volt, amely egyfajta közfeladatot is ellát. A Szovjetunióban és Jugoszláviában ekkor már voltak ilyen intézmények. A magyar úttörőmozgalom, miután több küldöttsége tanulmányozta a szovjet és jugoszláv elvtársak alkotásait, úgy döntött, hogy igazi vasútüzemet és egy önállóan működő gyerekközösséget kell létrehozni, ami nem más, mint a budapesti gyermekvasút. A budai hegyekben épült meg a kisvasút, amivel a szintén akkor készülő, úgynevezett csillebérci úttörőköztársaságot is elérhették. A Széchenyi-hegy állomásnál kezdték a mesterek és önkéntes munkások az építkezést. Az első szakasz elkészítése hatvanhat napig tartott. Három kilométer hosszú vasútvonal épült meg, rajta a Széchenyi-hegy állomás, Normafa megállóhely, Úttörőváros (ma Csillebérc) állomás és az Előre (ma Virágvölgy) állomás. Komoly berendezéseket kapott a vonal – ezek közül sok még ma is működik. A mozdonyok és kocsik egy része kifejezetten az úttörővasútnak készült, a többit más kisvasutakról hozták ide. Az állomásépületeket a Magyar Államvasutak építészei, Fodor E. Jenő és Zahradniczky István tervezték.
1948. július 31-én volt az úttörővasút hivatalos felavatása, ami egybeesett az Úttörőköztársaság megnyitásával. Kitüntették az építőket, aztán Gerő Ernő, aki akkor közlekedési miniszter volt, egyébként meg a Rákosi-idők egyik főelvtársa, engedélyt adott az első vonat elindítására.
A kisvasút második szakaszának hossza 3,7 kilométer volt, 1949-re készült el. Az utolsó, 4,5 kilométer hosszú szakasz megépítése volt a legnehezebb, ugyanis a Hárs-hegy százhúsz méternyi szintkülönbséget jelentett, ezt kanyargó vonalvezetéssel és egy kétszáz méteres alagút megépítésével oldották meg. 1950-ben adták át az összesen 11,2 kilométer hosszú, hétállomásos vonalat.
Az úttörővasúton dolgozni igen sok gyerek álma volt, de csak keveseknek sikerült. A gyerekek felelősségteljesen szolgáltak. Naponta több ezer utas biztonságos szállításáról gondoskodtak. Felnőtt vasutasok irányításával, a szakma fortélyait fokozatosan elsajátítva, lassan minden fontos vasutas posztra gyerek került. Volt mozdonyvezető, kalauz, állomásfőnök, távírász, pályamunkás, váltóőr, vagyis minden szakma, ami ehhez a munkához kell.
Miután 1990-ben bekövetkezett a rendszerváltás, átalakult az úttörőmozgalom is. Pontosabban lassan megszűnt. A nagy értékű ingatlanokkal ugyan még néhány évig bűvészkedtek az utódkommunisták, de ez a korszak is véget ért. A vasút azonban megmaradt, csak a neve változott gyermekvasútra. A vörös nyakkendőt kékre cserélték. A mozdonyokról leszedték az ötágú csillagokat. A gyerekek nem pajtásnak szólították egymást, és az Előre! köszönés helyett azt mondták, hogy Jó napot kívánok! Ságvári Endre neve is eltűnt a vonalról, a korábbi Ságvári-liget állomás neve Szépjuhászné lett.
Minden más azonban megmaradt. A gyermekvasút – talán szerencsésebb lenne, kevésbé édelgően, gyerekvasútnak nevezni – ma is teljesíti korábbi hivatását, kedves hangulatú kisvasútként viszi a kirándulókat, és felelősségteljes feladatokat, soha nem elfeledhető közösségi életet nyújt a gyerekvasutasként szolgáló tíz–tizennégy éveseknek, akiknek a tanulmányi előmenetelükre is figyelnek, négyesnél rosszabb osztályzattal nem lehet itt szolgálni.
Aztán az, hogy 2013-ban bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is a kisvasút, csak ráadás: a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyerekek látják el.