Kultúra
A lenyugvó esőnek is van ereje
Felültünk a több mint háromórás Guns N’ Roses nosztalgiavonatára, és nem volt megállás
Sokan a Novemberi esőhöz hasonlóan, szerda este is hatalmas esőt vártak. Ezt még a Wazze autós alkalmazás is igazolta, ugyanis szerinte árvíz volt várható a Puskás Arénában. Mondjuk a Rammstein lobogó tüze után már meg sem lepődtünk ezen. Gondoltuk, a legközelebbi koncerten majd elkapunk egy jó kis havazást, ha így megy tovább. Szerencsére azonban nem ez történt. Nem volt sem eső, de még a viharfelhők is jó messze elkerültek bennünket. Így már csak egy dolog maradt, a koncert.
Rengetegen érkeztek, de szerencsére a bejutással most sem volt semmilyen különösebb probléma. Természetesen, ha valaki enni, inni szeretett volna, már pedig a nagy kánikulában ez csak természetes, akkor annak bizony minimum fél órát kellett várakoznia, hogy sikerüljön valamit megkaparintania. Az italokat egyébként egy stílusos kígyós repohárban adták. Mi szívünk szerint elfogadtunk volna egy bandásat is, ha lett volna.
A színpad a legutóbbi Rammsteinos buli után nem volt olyan látványos, de azt azért tudnunk kell, hogy teljsen más világ a kettő. Azonban pozitívumként kell felhoznom a kivetítőket. Nagyok voltak, és jó minőségben lehetett rajtuk látni a színpadi mozgást.
Negyed hétkor lépett színpadra az előzenekar, Phil Campbell and the Bastard Sons. Sokan úgy gondolták, hogy egy teljesen ismeretlen, semmilyen bemelegítést kapunk a srácoktól, pedig a Motörhead (pár ikonikus szám fel is csendült) sokak számára ismerős lehet, annak ellenére, hogy rengeteg saját dala is van a bandának. Ha jól számoltam tizenhárom számból négy volt mindösszesen, ami teljesességgel Lemmyhez köthető, a többi viszont saját volt talán egy friss dalt kivéve.
Tűkön ülve vártuk a nagy visszatérést a pletykák ellenére. Sokan már előzetesen megjegyezték, hogy Axl hangja borzalmas állapotban van, és egyáltalán nem tud már olyan jól énekelni, mint anno. Ha belegondolunk, és kiszámoljuk, hogy hány éve vannak színpadon, kicsit sem meglepő az, hogy megkopott a hangja 1985 óta.
Az első negatívum, ami szembe-, illetve fülbeötlő volt, az a borzalmas kihangosítás. És igaz, Axl hangja nem úgy muzsikált, mint ahogy sokan szerették volna, de a hangosítás erős torzítása tette ezt igazán érzékelhetővé. Na, meg az a bizonyos három óra. A kezdetén még Axl hangja is megvolt, de emiatt a technikai vétség miatt gyakrabban és erősebben hallottuk a vokált és a szintetizátort.
Miután valamelyest megszoktuk ezt a hangzást, tudtunk a lényeggel is foglalkozni. Látszott, igen, hogy Axl nem a legjobb formájában van, de szerintem mindenképp tisztelendő az, hogy ennyi év után még mindig ki mer állni a színpadra, és megtenni a tőle telhetőt. Annyi biztos volt, és látszott is rajta, hogy minden erejét beleadta, nem csak le akarta zavarni azt a három órás műsort. Az ő esetében a kevesebb most lehet több lett volna, de a végén a Novemberi eső után, mikor a legismertebb számok következtek, odatette magát. Akkor ott voltak a hangok, relatíve tiszta is volt, és hozta azt a nosztalgikus élményt, mint amikor még fiatalok voltunk.
Slash természetesen tette végig a dolgát, elvégre ő Slash. A szólói hosszúak voltak, de ugyanakkor lehengerlőek. Hihetetlenül tehetséges, és nagyon jó abban, amit csinál. Elvégre, nem véletlenül ő a világ egyik legjobb gitárosa.
Számomra egyik legnagyobb pozitívum Duff McKagan basszusgitáros volt. Az, amikor fogta magát, és odaállt a mikrofonhoz, és elénekelte a T.V. Eye-t, ami Iggy Pop révén lehet ismerős a számunkra. Hihetetlenül jól hozta, amit kell, nem volt benne hiba.
Tökéletes volt a koncert? Nem, egyáltalán nem volt az. Jó volt? Igen. Élmény volt? Egy életre szóló. Hosszú volt? Nagyon. Más médiumok megjegyzésével ellentétben egyáltalán nem menekült a közönség a koncert befejezésekor, sőt még csomóan ott maradtak, mert várták, hátha még adnak pár ráadás számot. Talán igaz lehet a mondás, hogy a kevesebb néha több, de ha azt nézzük, hogy milyen gyakran járnak erre, mindenképp megérte. Igaz, nem volt olyan, mint amikor még erejük teljében voltak, de hozták azt, amit kell, saját magukat és azt a nosztalgiafaktort, amit még fiatalkorunkban átéltünk a tv előtt, amikor Guns N’ Roses-t hallgattunk.
