ÉS AKKOR 10. – A rock szabadsága

Például azt, hogy 1983-ban több ezer másik emberrel együtt elment a Városligetbe, és ott részese volt annak a felszabadító előadásnak, amit az István, a király jelentett. Most ünneplik a bemutató negyvenedik évfordulóját, majdnem mindenki azt kérdezi Szörényi Leventétől, hogy mi volt ennek a darabnak a politikai mögöttese. Szörényi a maga egyenes módján azt mondja, hogy semmi. Meg sem fordult a fejükben, hogy bármiféle áthallás lehet a Kádár-kor és Szent István kora között. Az meg aztán végképp nem igaz, hogy Aczél György megrendelésére írták meg a rockoperát.

A pillanatok alatt hatalmas népszerűséget szerző darab azonban, akarták, nem akarták, minden korábbinál erősebben lobbantotta fel – túlzás nélkül lehet így leírni – a nemzeti büszkeséget, a hazaszeretetet, és segítette magyarságunk vállalását. Talán éppen azért, mert minden részletében természetes volt, csináltságmentes és igaz. Két évtizeddel később, amikor Szörényi Leventével több alkalommal volt szerencsém beszélgetni, nem ért meglepetésként, hogy a zeneszerző a leghétköznapibb civil ügyekben is mennyire olyan, mint az István, a király darabja. Egyenes, őszinte, sallangmentes és magától értetődően egyszerű.

Hogy a zenénél maradjunk, egyre-másra álltak elő a különböző műfajokban tevékenykedő muzsikusok hasonlóan lelkeket felszabadító művekkel. A zenén az úgynevezett könnyűzenét értették, a komolyzene más lapra tartozott. Még utólag is nehezen megfejthető az ilyenfajta skatulyacédulák sora. Mi az, hogy könnyű? Ennek miért a komoly az ellentétpárja? Helyesebb lett volna, ha már mindenáron minősítgetünk, így fogalmazni: könnyűzene–nehézzene, komolyzene–komolytalan zene. Végül néhány jeles rockzenész megoldotta, igaz, először nem nálunk, ezt a látszólagos ellentmondást.

Az Emerson, Lake and Palmer angol zenekar úgy játszotta Bartók muzsikáját, mint a szél. Akárcsak a Procol Harum Bachot. Itthon is voltak ilyen formációk, a Theatrum, de ide sorolható a Syrius is. Mivel most itt nem muzsikaértelmező írás készül, át is szállhatunk az irodalom vizein himbálózó hajókba. Olyan utasokkal találkozhatunk, mint Földes László Hobó, a maga elszánt blueszenéjével és beatköltészetével, Ginsberg-barátságával és Rolling Stones-imádatával. A szintén majd' negyvenéves Vadászat című dupla album mindenféle erőlködés nélkül mutatta meg, hogy a valódi műalkotás beskatulyázhatatlan. Hol költészet, hol dallam, hol meg az ezekből előbukkanó képek sora.

Miközben senki nem sejthette a viszonylag közeli rendszerváltozást, a kommunista szerkezet szétesését, ezek a művek egyre erősebb szorongáscsökkentő orvosságként hatottak egyre több emberre.