Kultúra
A majki cellaházak csöndje
A látogatók egyre kíváncsibban sétálnak tovább, majd a dombtetőn fehéren vakító, emeletes épülethez érnek. Ez a majkpusztai kamalduli rend Nepomuki Szent János tiszteletére emelt remetesége. A 2012-ben elkezdett műemléki helyreállítás már szinte teljesen elkészült, tennivaló mostanra már csak a parkban maradt.
Fussunk végig a különös objektum történetén. Esterházy József horvát–szlavón–dalmát bán 1733-ban ajánlotta fel ezt a területet a kamalduliaknak. A remeteség szántókat, erdőket, réteket, halastavakat és malmokat kapott. Esterházy gróf Franz Anton Pilgram jeles osztrák építészt bízta meg kolostorkomplexum megtervezésével. 1736 és 1742 között készült el az első hat cellaház a klauzurában. 1745 és 52 között épült meg a vendégház, amelynek földszintjén a barokk minden pompájával ragyogott az ebédlőterem, vagy ahogy a barátok hívták, a refektórium. Újabb négy cellaház is elkészült. A harmadik szakaszban, a 1753 és 1777 közötti években a templom építésével és díszítésével fejlődött tovább a remeteség. Mindezek közben kialakították a kerteket, a gyümölcsösöket, és a tervezett húsz cellaházból végül tizenhetet készítettek el. Igen ám, de jött a kalapos király, II. József, és feloszlatta a Magyarországon tevékenykedő szerzetesrendek döntő többségét. Így a majki kalmanduliak közösségét is. Az épületegyüttes története ezek után nem kevésbé izgalmas. Posztógyár működött benne, aztán az Esterházy család vadászkastélyként használta. A második világháború után volt itt minden, kórház, középiskola és munkásszálló is.
A mára mintaszerűen, nagy műgonddal kialakított múzeum elsősorban az egykor itt élt remeték hétköznapi életét mutatja be. Aki végigjárja a cellaházakat vagy a főépület korhű tárgyakkal berendezett szobáit, egészen biztosan mindent meg akar tudni az itt élt szerzetesekről. A kamalduliakról. Kik is tehát ők? A szerzetesrendet Szent Romuald alapította 1009-ben. A nevüket első lakóhelyükről az itáliai Camaldoliról kapták. A barátok szigorú böjtben, hallgatásban, a cellájukban és magányukban való kitartásra kötelezve éltek. Alapítójuk Szent Benedek rendi szerzetesnek indult, ám mivel azt nem tartotta kellően szigorúnak, létrehozta a bencés hagyományokra alapított remeterendet. Ennek lényegi elemei: a szerzetesség közösségben élő, magányos és teljesen elzárt formáinak megélése. A fehér barátok – ruhájuk színe miatt kapták ezt a nevet – rendjének Magyarországon a 18. században négy kolostora volt.
Mára már nincsenek nálunk kamalduliak. Majkon viszont a vastag falú belső terek egy szakaszában nagyszabású fotókiállítás mutatja be a lengyelországi kamalduliak mai életét. A nagyrészt valóban teljesen elzártan élő szerzetesek néhány évvel ezelőtt beengedték kolostorukba a kortárs lengyel fotóművészet ismert képviselőit. De nem ám úgy, hogy csak úgy bemennek és kattintgatnak, hanem a reménybeli fényképezés előfeltétele volt, hogy a fotósok három hónapig a barátok életét élik. Gyönyörű, lélekkel teli fényképek sorát láthatjuk munkájuk nyomán így Majkon.
Néhány mondat arról, hogy milyen is volt egy-egy, az egykor a cellaházakban élő fehér barát élete. A naponta előírt imákat hangosan mondhatta el, de ezt a nyolc órai tevékenységet követően nem beszélhetett. Egymással a fő ünnepeken a közös étkezéskor találkozhattak. Beszélniük – engedéllyel – évente két alkalommal három-három napig lehetett. Imádkoztak mindenkiért a világon, azokért és azok helyett is, akik maguk sohasem fordultak Istenhez.
Aki tehát a Vértesben jár, és még nem ért el Oroszlányig, feltétlenül álljon meg Majkpusztán, és megtapasztalhatja, hogy milyen az, amikor a csend beszél.