Kultúra

Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas írónő 75 éves

Az írónő könyvei több mint ötven nyelven és országban jelentek meg

Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz írónő, oknyomozó újságíró május 31-én lesz hetvenöt éves.

Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas írónő 75 éves
Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas írónő 75 éves
Fotó: hu.wikipedia.org

Fehérorosz apa és ukrán anya gyermekeként született az ukrajnai Sztanyiszlavban (ma Ivano-Frankivszk), de Fehéroroszországban nőtt fel, ahol szülei falusi tanítók voltak. A középiskola elvégzése után helyi újságok riportereként dolgozott, majd 1967-ben beiratkozott a Minszki Állami Egyetemre. A diploma megszerzése után Bereza városában tanított a helyi iskolában, de hamarosan a minszki Vidékfejlesztési Újság, 1976-tól a Nyoman című irodalmi folyóirat munkatársa lett.

Írói pályája kezdetén több műfajban kipróbálta magát: írt novellákat, esszét, riportot. Mentora, Alesz Adamovics belarusz író segített neki, hogy megtalálja saját útját és hangját, eltávolodva a hagyományos történetmeséléstől, engedve, hogy interjúalanyai szavaiból bontakozzon ki az összkép. Első könyve, A háború nem asszonyi dolog 1983-ban készült el, és több száz, a második világháborúban a Vörös Hadsereg soraiban harcoló nő vall benne a háború kegyetlenségéről és a szenvedésről, arról, hogy ez nekik nem hősies küzdelem, csak gyilkosság volt. A kötet kiadását először megtagadták, a nagy honvédő háború emléke megsértésének minősítették, és csak 1985-ben, a Gorbacsov-féle peresztrojka kezdetén jelenhetett meg. A Szovjetunióban kétmillió példány kelt el belőle, íróját kitüntették, de a teljes, cenzúrázatlan változat csak a Szovjetunió megszűnése után került az olvasók kezébe.

Alekszijevics frissen jött hírnevét arra használta fel, hogy Afganisztánba is elutazhasson, ahol a Szovjetunió saját „vietnami háborúját” vívta a helyi felkelők ellen. Négy évig gyűjtötte az anyagot, katonákat, anyákat és özvegyeket interjúvolt meg, az ennek eredményeként született Fiúk cinkkoporsóban 1989-ben, a szovjet csapatok kivonásának évében jelent meg; a cím azokra a távol, idegenben elesett kiskatonákra utal, akiknek csak a holttestét kapták vissza hozzátartozóik. A műben egy újabb tabutémát, a diadalmas szovjet hadsereg legyőzhetetlenségét, a hadi dicsőséget feszegette, mert a katonákat megrémült, összezavarodott és megalázott fiúkként mutatta be. Az írónőt 1992-ben több elesett katona anyja és veteránszervezetek is beperelték a szovjet hadsereg megsértésének vádjával, és bár felmentették, helyzete egyre nehezebbé vált.

A Szovjetunió szétesése után létrejött, egyre diktatórikusabb Fehéroroszországban ismét ellenzékinek, a hivatalosságban nem létezőnek minősült. Könyveit állami kiadó 1993 után nem jelentette meg, műveit csak Oroszországból lehetett beszerezni, ahol szintén elfogyott körülötte a levegő. A hatósági zaklatások miatt 2000-ben elhagyta hazáját, és egy évtizeden át külföldön élt. Csak 2011-ben költözött vissza Minszkbe, ahol a Nobel-díj elnyerése után kapott összegből nagyobb lakást vett, de ugyanabban az épületben, ahol addig is lakott. A Lukasenka-rendszerrel élesen szemben álló írónő 2020-ban, az ellenzék szerint elcsalt elnökválasztás után támogatta a tiltakozó tömegtüntetéseket, majd azok elfojtása után ismét emigrálni kényszerült, jelenleg Németországban él. Könyvei továbbra sem jelennek meg Fehéroroszországban, művei már nem szerepelnek az iskolai tantervben.

Tíz év munka után, 1997-ben jelent meg Csernobili ima című könyve, amely nem annyira minden idők legsúlyosabb nukleáris balesetéről, mint inkább szörnyűséges emberi áráról, a tragédiákról és veszteségekről szól. Elkészítéséhez több mint félezer embert interjúvolt meg, voltak köztük tűzoltók és a helyreállításban résztvevők, akiket hiányos felszerelésben küldtek a helyszínre, kitelepítettek, orvosok és politikusok. A könyv alapján 2003-ban egy ír rendezőnő dokumentumfilmet készített, amelyet Oscar-díjra jelöltek.

2013-ban jelent meg legmonumentálisabb műve: az Elhordott múltjaink a Szovjetunió szétesésének, a kommunizmus bukásának krónikája, amelyben egyszerű emberek mesélik el, mit tett velük napjaink történelme. Az 1991 és 2012 között készített interjúk szövedékéből megrázó panoráma bontakozik ki, tele gyásszal és könnyekkel, elnyomással és terrorral, ugyanakkor reménnyel és büszkeséggel is. Lehangoló következtetése szerint az orosz nép soha nem ismerte a szabadságot, nem hagyta maga mögött a diktatúrát, és jelenleg is mítoszokban él.

Az írónő könyvei több mint ötven nyelven és országban jelentek meg, ezek alapján világszerte készültek filmek, színdarabok és rádiójátékok. Csernobili ima című dokumentumregénye fontos forrásául szolgált a HBO 2019-es sikersorozatának, a Csernobilnak. Magyarul eddig nyolc kötete jelent meg, köztük az Elhordott múltjaink, a Nők a tűzvonalban és a Csernobili ima is.

Írói munkásságát számos díjjal jutalmazták, 1998-ban az Európai Együttműködésért díjat, 1999-ben az Alfred Toepfer Alapítvány Herder-díját, 2013-ban a német könyvkiadók és könyvkereskedők egyesülésének Békedíját, a következő évben a francia Művészeti és Irodalmi Érdemrendet vehette át. 2015-ben hat évtized - az 1953-ban kitüntetett Sir Winston Churchill – után ő volt az első, akinek nem szépirodalmi, hanem tényirodalmi munkássága alapján ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint „polifonikus írásaiért, amelyek a szenvedésnek és a bátorságnak állítanak emléket korunkban”.

Az írónő tavaly a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként a Budapest Nagydíj kitüntetést vehette át, ekkor adott interjújában úgy fogalmazott: a kilencvenes években azt hittük, véget ért a kommunizmus. De az ukrajnai háború azt mutatja, hogy a birodalom csak most fog szétesni.

Kapcsolódó írásaink