ÉS AKKOR 7. – Deákné vászna

Ott voltak a nagy és nagy példányszámú központi folyóiratok mint a Kortárs és az Új Írás, és ott a regionális lapok, hogy csak néhányat említsünk, a Tiszatáj, a Korunk, az Életünk, a Forrás és a Palócföld. Amíg a régi Mozgó Világ élt, népszerűségét és kelendőségét tekintve feltétlenül a vezető, központi orgánumok közé kellett sorolni.

Az irodalom azonban nem kizárólag és nem is legelsősorban a folyóiratokban élt. Megvoltak a maga sajátos műhelyei: az írószövetség, a különböző társaságok tanácskozásai, az alkotóházak fórumai és például a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete a Ménesi úton. Klaniczay Tibor volt a vezetője, és mellette dolgoztak az irodalomtudomány legjelesebb művelői: Dán Róbert, Vörös Imre, Horváth Iván vagy az akkor fiatalnak számító Szabó Géza és Szörényi László.

Évekkel korábban volt szerencsém kapcsolatba kerülni az irodalomtudományi intézet régi magyar irodalmat kutató és feldolgozó csoportjával. Egy 16. századi erdélyi unitárius pap, Bogáti Fazakas Miklós Énekek éneke parafrázisát értelmeztem diplomamunkámban. Már tanítottam, néhány publikációm is megjelent, ahogy én is megjelentem az irodalomtudományi intézet havonta megrendezett összejövetelein. Nem lepődtem meg különösebben azon, hogy ezeken az eseményeken szinte mindig ott volt a Mozgó Világ meghatározó emberei közül Alexa Károly, Szkárosi Endre és Jankovics József.

Amikor Klaniczay Tibortól ösztöndíjat kaptam, már konferenciákra is el kellett mennem. Megdöbbentő élményekben volt részem. Egy reneszánsz költészettel foglalkozó tanácskozást Siklóson tartottak. Ült az a sok ember a vár lovagtermében, hátul apró fülkék a szinkrontolmácsoknak. Nemzetközi konferencia volt, olasz, angol, francia, német és perzsa vendégekkel. A fő tolmács Szörényi László volt, nem csoda, nyolc nyelven beszél. Vérfagyasztó volt, ahogy a perzsa ember előadását ráküldte a fülünkre. A virtuóz beszédkészségű tudós aztán igen változatos pályát futott be: a budatétényi, a kommunista időszak köztéri Leninjeit, Sztálinjait összegyűjtő Memento Szoborpark kitalálása után római nagykövet, majd hazatérte után az irodalomtudományi intézet vezetője lett. És közben persze több népszerű könyvet állított össze. A legismertebb talán a Delfinárium, azaz szemelvénygyűjtemény a szocializmus idején kiadott könyvek kicenzúrázott szövegrészeivel. Jól megfért egyébként a régi és a legújabb kori irodalom ebben az intézeti körben, Szkárosi Endre például a reneszánsz olasz dalok népszerűsítése mellett a magyar fónikus költészet egyik úttörője avantgárd előadásokon rikoltozta szét a hangverseit, mondjuk, az utóbbit nem az irodalomtudományi intézetben művelte.

Emlékezetes volt az a Ménesi úti összejövetel, amelyen arról folyt a vita, hogy vajon honnan ered a Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál szólásunk. Szóba került az egyik legismertebb magyarázat, mi szerint Deák – deák, azaz egy tanító – részeges ember volt, ám korhelységét felesége nem tűrte. Ha Deák berúgott, Deákné jól elverte a sulykolófával, úgy, ahogy a vásznat kellett. A másik, időben korábbi megfejtés pedig úgy szólt, hogy egy Deák nevű ember igen lusta nőt vett feleségül. Úgy gondolta, megneveli. Halottnak tettette magát, mert tudta, hogy az asszony nem készítette el a szemfedőként szolgáló lepedőt. Ott feküdt kiterítve Deák, a falu haragjától tartó asszony pedig kétségbeesetten tekerte körbe a vászonhoz szolgáló cérnával. Deák felült, a nő megszégyenült. Az irodalomtudományi intézetben nagy vita bontakozott ki az utóbbi történet kapcsán. Voltak, akik amellett kardoskodtak, hogy Deákné hosszában, a feje és a lába között igyekezett elhelyezni a cérnát urán, mások azt mondták, Deákné körbe-körbe tekerte férjén a cérnát. Irodalomtudományi intézetbéli pályafutásom emlékezetes pillanata volt, amikor szót kértem, és az egyiptomi múmiákra hivatkozva az utóbbi csoport mellé álltam. Klaniczay Tibor szemében valamiféle elismerést láttam megvillanni.