Kultúra
Élet Han Solo mögött – exkluzív interjú az „űrcsibész” magyar hangjával
A nemzetközi Star Wars-nap alkalmából beszélgettünk a szinkronizálásról és Harrison Fordról Csernák Jánossal
‒ Hogyan esett önre a választás, hogy Harrison Ford szinkronhangja legyen?
‒ Tulajdonképpen egyszerű volt a dolog. Addig nekem elég sok munkám volt már, amit még a Pannónia szinkronstúdiójában csináltam. Tehát már tudták, hogy ki vagyok, mert sok főszerep volt mögöttem. Egyszer, amikor valamin épp dolgoztam, akkor a Márkus Éva szinkronrendező, akinek egyébként nagyon sokat köszönhetek, mert Han Solo, Indiana Jones, a Názáreti Jézus szerepét is mind az ő jóvoltából kaptam meg, karon fogott a büfében, és a következő párbeszéd zajlott le:
„Jánoskám, van egy pár perced?
Persze, Éva néni, tessék parancsolni.
Jöjjön velem.”
Bevitt a nagyvetítőbe, felszólt a gépésznek, mert akkoriban még úgy volt a szinkronizálás, hogy celluloid tekercseket fűztek össze egy tekerccsé, és azokat vetítették végtelenített formában, amíg meg nem ismerkedtünk a szöveggel, a képpel.
Megkérdezték, hogy mehet-e a próba. Hát, az ment, aztán pedig a felvétel. Elindítottak egy ilyen tekercset, és pont Harrison Ford volt ott Han Solóként. Én teljesen közömbösen néztem, mert azt hittem, hogy csak egy film a sok közül. Hogyha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, akkor az embernek csak megremeg a lába. Ez még közvetlenül a főiskola, a diploma után volt. És akkor megkérdezte az Éva néni:
„Jánoskám, lenne kedve hozzá?”
Persze.
Akkor magáé a szerep.”
Az Indiana Jones után már meg sem kérdeztek, mert úgy gondolták, hogy már bizonyítottam a Star Wars alatt, és azóta az összes többinél sem kérdeztek meg.
‒ Mindig is szinkronizálni szeretett volna?
‒ Nem. Én már egészen fiatal korom óta amatőr színész voltam, és játszottam esti előadásokat a Pinceszínházban, a Műszaki Egyetem Szkéné Színházában, a Belvárosi Irodalmi Színpadon. Elvittek katonának, aztán leszereltek, ugyanis szívizomgyulladás alakult ki nálam egy súlyos megfázástól, mivel kint kellett állnunk az esőben, a hidegben három órán át.
Ezért leszereltek, és tudtam a következő évben felvételizni a Színművészetire, ahol egy nagyon jó osztályba kerültem. Rosta Sanyi, Básti Juli, Eperjes Károly, Bezerédi Zoltán, Máté Gábor, Póka Éva voltak az osztálytársaim. Azért nem csak mi mondhatjuk el magunkról, hogy jó osztály voltunk, mert még vannak rajtunk kívül is nagyon jó osztályok, különösen a régiek közül. A főiskolának az utolsó vagy utolsó előtti évében egyszer csak kihívtak próbafelvételre. Visszajátszották a hangomat, és én meglepődve hallgattam, mert, ugye, saját magát máshogy hallja az ember belülről, mint kívülről. És szerintem elfogadható volt az, amit hallottam.
Én egyébként ugyanazon az állásponton vagyok, mint oly sokan mások, hogy nincs kifejezetten olyan, hogy szinkronszínész. Színész van, aki filmet is forgat, színházban is játszik. Elsősorban ezekből a kollégákból lesz később szinkronszínész. Vannak persze kivételek, akik az utcáról kerülnek be ide, és nagyon jól teljesítenek, különösen a gyerekszínészek, akikből később, felnőttként is jó szinkronizáló válik. Én nem ambicionáltam ezt különösképpen, hanem belecsöppentem.
‒ Kiket szinkronizált eddig?
‒ Én Alain Delontól kezdve Burt Lancasteren, A majmok bolygója Charlton Hestonján át Richard Burtonig mindenkit szinkronizáltam. Én olyan fajta színész vagyok, aki kifejezetten több hangon képes bármilyen figurát, karaktert megvalósítani. Legyen az csibész vagy szent, teljesen mindegy. Én belebújok a figurák bőrébe. Szinkronizáltam én már csecsemőt is, és ott oáztam.
Nagyon szerettem ezt a műfajt. Most is szeretem, most fejeztem be a Yellowstone-nak az előzetesét, az 1923-at Harrison Forddal és Helen Mirrennel. Hamarosan vetítik is szinkronosan. Pierce Brosnant is én szinkronizáltam Robinson Crusoe-ként. Egyik kedvenc filmem is, egyrészt a színész miatt, meg ez egy ilyen egybe történet. És ott az az érdekesség, hogy nemcsak a főszerepet játszom benne, hanem én is narrálom a filmet.
‒ Könnyű volt Han Solóval azonosulni?
‒ Nekem abszolút. Nyilván azért is választottak, mert Forddal van valamiféle fizimiskás hasonlatosságunk. Tehát hasonlítunk egymásra valamelyest, legalább is ezt mondják. Én is-is vagyok ezzel a dologgal. Egyszerű volt, mert ő is fiatal volt, én is fiatal voltam, és az emberben benne volt az „ide nekem az oroszlánt is”. Én ezt is boldogan eljátszottam. És az, hogy még sikerült is azonosulni vele, az egy plusz ajándék.
‒ Akadt bármilyen nehézség a karakter megformálása során?
‒ Nem igazán volt semmilyen nehézség. Számomra abszolút könnyű volt, nagyon szerettem csinálni. Ráadásul nekem van egy olyan tulajdonságom, hogy miközben dolgozom, nézővé is tudok válni. Egyszerre látom kívülről magamat, és élvezem a munkát. Míg más megszenved azért a mindennapi kenyeréért, addig nekem öröm volt nagyon sok esetben. Volt, amikor favágás volt, persze, de attól még öröm.
‒ Volt bármilyen meghatározó, érdekes pillanata a film szinkronizálásakor?
‒ Az utolsó részben, amikor Harrison Ford elbúcsúzik a figurától. Nekem a rendező az utolsó, sőt az utolsó utáni pillanatig nem árulta el, hogy Han Solo meghal. Amikor már zuhant le a hídról, akkor ott kapkodtam levegő után, hogy akkor most meghalt, és vége. És akkor mondta, hogy:
„Igen, meghalt.
Akkor miért nem mondtátok előre?
Mert ez így volt jó.”
Úgyhogy engem az a ritka eset ért, hogy bennem a színész a nézővel együtt, ha nem is egy időben, hanem kicsivel előtte, de megdöbbent. Onnan kezdve egészen más volt szinkronizálni a későbbi tekercseket, mert akkor már ez benne volt a fejemben.
‒ Melyik a kedvenc jelenete a Star Warsból?
‒ A Leiával és Csubakkával való jelenetek közül mindegyik (nevet). Leiával a „Szeretlek. Tudom.”, meg Csubival tulajdonképpen az összes jelenet, mert egy nagyon attraktív egyéniség.
‒ Mit gondol az új részekről? Szívesen szinkronizálta a VII. részt is?
‒ Én igazából Fordot látom, mikor szinkronizálom. Harrison Ford nekem egy etalon, egy példa arra, hogyan lehet egy asztalosból egyre jobb és jobb színésszé válni. Ő most már egy nagy és jó színész lett. Persze ebben az is benne van, hogy akármit nem vállalt el az ügynöke, hanem nagyon klassz szerepeket kap és kapott. Ugye, ez a vadnyugati sorozat, az 1923, amiről már beszéltünk, ez nekem az egyik kedvenc sorozatom. Főleg, hogy ő sorozatot még nem nagyon csinált a Star Wars-on és az Indiana Jones-on kívül.
Nekem csőlátásom van e tekintetben. Tehát, ha ő ott van, és rajta van a nagyszerűen kitalált ruhája és fegyvere, Han Solo csizmája, a fegyvertartója a combjára szíjazva, a mellénye – ha ezeket látom, akkor engem már megvesztegettek, akkor nekem az már tetszik (nevet). Az, hogy milyen sztori van körülötte, az is jó, de én azzal csak később szembesülök.
‒ Egy örök kérdés, amelyet minden Star Wars-rajongó feltesz. Ki lőtt először?
‒ Ha abból indulunk ki – de ez csak az én hipotézisem –, hogy ha elsőnek a másik lő, akkor már valószínűleg nem lett volna VII. rész sem. Úgy gondolom, hogy egy ilyen űrcsibész, egy ilyen űrkalóz, egy ilyen űrcsempész, mint amilyen Han Solo, nem ad esély az ellenfelének, és ravaszul fel is van készülve az eshetőségekre, ezért ő lő elsőnek. Itt ugyanis nincs mellébeszélés, mert ha másodiknak lősz, és az első jól céloz, akkor már halott vagy.
