A betegségéről is beszélt Schuster Lóránt

Az 50 év elvileg 54 év, hiszen a P. Mobil elődje a Gesarol volt, így ha azt nem tiltják be, akkor most 54 éves Gesarol koncert lenne az Arénában – jegyezte meg a Bors, amely a jubielumi koncert előtt interjút készített Schuster Lóránttal. Az együttes frontembere felidézte: „A hőskorban két jól szervezett produkció volt a szakmában. Az egyik az a Gemini volt Várszegi Gáborral, aki egy klubvarázsló volt, mert volt, hogy naponta két helyen is játszottak. A másik meg a P. Mobil.”

Elmondása szerint sosem keresték a rendszer kegyeit. Sőt, Schuster feszegette a határokat. „Egy úgynevezett szolidaritási fesztiválon feljött a keverőpulthoz egy elvtárs és ránk parancsolt, hogy hagyjuk abba a hangbeállást, mert jön a vietnámi elvtársak zenekara. Miután jól elküldtem, ott állt mindenki hulla sápadtan, hogy mi lesz most. Mondtam nekik, gyerekek, nem az a baj, hogy KISZ KB osztályvezető, hanem, hogy ha feljön a keverőállásba, akkor először köszönjön, mutatkozzon be, és aztán mondja meg, hogy mit akar” – emlékezett, majd megjegyezte, az illető később egy vitában, ahol őt szapulták, mellé állt.

A koncertjeik sem voltak éppen szelídek, mint mondta, teljesen mindegy hol léptek fel, végül mindig szétesett a ház. „Hiába volt a zenekar népszerű az iskolákban, ha elmentünk egy szalagavatóra, nemcsak a diákok és a szülők, hanem a rockerek is odaszivárogtak a kéményen, a lyukakból, mit tudom én honnan, és miután lejátszottuk az első menetet, szétesett a ház. Jött a tanárnő, aki sóval és kenyérrel fogadott minket és azt mondta, Lóránt, önöknek nagyon jó zenekaruk van, nagyon jól játszanak, de ígérem, soha többet nem hívjuk meg magukat!” – elevenítette fel Schuster Lóránt.

A P.Mobil frontembere a betegségéről és a magánéletéről is beszélt a lapnak. Elmesélte, hogy az édesapja nagyon nehezen fogadta el, hogy zenész és nem ügyvéd lett belőle.

„Amikor megtudtam, hogy rákos vagyok, mentem a lányommal a kórházból a villamos megállóba és az volt az első gondolatom, hogy nekem erre nincs időm. Szerintem ez mentett meg. Az volt a szerencsém, hogy az a rákfajta, ami nekem volt, benne volt abban az ötvenben, amit már nagyjából ismertek. Ezt az egészet egy megoldandó feladatnak, egy projektnek kezeltem, mindig csak a következő lépést néztem” – idézte fel Schuster Lóránt, aki azóta jól van, és a „következő ötven évre” készül. A legnagyobb öröme pedig az utóbbi időben az volt, hogy az unokája már kétszer-háromszor azt mondta: nagypapa, nagypapa!