Kultúra
Fekete madár árnyéka a női arcon
Inkább hátborzongató legyen, mint unalmas – Icsu Renáta fotográfiái gyűjteményes kiállításon
Az alkotóval, akivel kollégák vagyunk, és ezért tegeződünk, szürreális képekről, fotókba dermedt félelemről és analóg technikáról beszélgettünk.
– Mit láthat, aki Polgáron (Hajdú-Bihar) megtekinti A valóságon túl című kiállításodat?
– A tárlat az eddigi kiállított munkáimat foglalja össze. Most láthatóak így egyben először.
– Hány év termése?
– Legalább öt év öt kiállítása.
– Miért ezt a címet választottad?
– Úgy alakult, hogy a fotóimmal a szürreális képek felé vettem az irányt. Mert amikor elkezdtem fotózni, mindent fotóztam, és az úgy nem volt elég jó. Próbáltam tájképeket, épületeket, portrékat készíteni. Nem volt benne semmi, ami egyedi lett volna. Nem volt benne meg az, amit szívesen megcsináltam volna újra és újra.
– Hogyan találtál rá a saját képi világodra?
– A MOME-n volt egy három hónapos fotós tanfolyam Fátyol Viola vezetésével, ahol aki tudott már fotózni, tovább fejleszthette magát. Megtanultuk például, hogyan használjuk a fényeket, hogyan állítsunk össze sorozatokat. Azt kérték, vigyünk néhány fotót, amit korábban készítettünk. Amiket mutattam, azok közt is volt néhány elvontabb és szürreálisabb kép. Ott kaptam olyan visszajelzést, hogy szürreálisak a képeim, és ebbe az irányba kellene elmennem. De nem minden képem szürreális, van, amire inkább azt lehet mondani: figyelemfelkeltő vagy éppen hátborzongató.
– Mik a szándékaid ezekkel a képekkel? Valamit el szeretnél mondani velük? Szánod őket valakiknek? Vagy saját magadnak fogalmazol meg látványokat, érzéseket?
– Magamnak is készítem a képeimet, sok olyan fotóm van, amit még nem is látott soha senki. Bent vannak a tárban, és arra várnak, hogy kijussanak onnan valamilyen formában. Online galériában, pályázaton vagy kiállításon, meg a közösségnek is meg akarom mutatni. Szeretnék elgondolkodtatni a képeimmel. Rábízom a szemlélőre, hogy megfogalmazza, amit lát, semmit nem akarok ráerőltetni.
– Mennyire spontának ezek a képek? Vagy inkább gondosan beállítottak?
– Igen, majdnem mind beállított kép.
– Sok képen jól kivehető, hogy nemcsak a fotós voltál, hanem a saját modelled is.
– Próbálkoztam azzal, hogy másokat fotózzak. Hagyományos portrékat is készítettem, amikor még mindent fotóztam, és végül annyira nem ragadott meg. De persze néha elém kerülnek olyan érdekes arcok, amelyek láttán azt gondolom, hú, de jó lenne lefényképezni. Ezekkel az arcokkal tudnék mit kezdeni, de nem vagyok olyan, aki könnyen kommunikál. Egyedül tudom kihozni a maximumot a képeimből.
– Mi ragad meg egy arcban? A szépség? A belső tűz? A különleges forma?
– A szépség szó nem illik az én képeimhez. A valóságon túli világot nem a szépség idézi meg bennem. Nem is tudom általánosságként megfogalmazni, mert mindenkiben mást látok meg, és más az, amire felfigyelek. Például a nagy orr, vagy a sok szeplő, vagy hogy nagyon rövid haja van, nagy szünet van a fogai között. Vagy nagyon fehér bőre van, mint például nekem is. Nagyon vékony. Ha a figura külseje átlagos, akkor a nézése, a mozdulata, vagy ami körülötte van, az lehet érdekes. A ruhája, a tárgyak körülötte, vagy amilyen irányban én mindezt megváltoztatom. Készült egy hortobágyi sorozatom, amelyen Apukámat fotóztam. Adtunk rá egy ballonkabátot és egy keménykalapot. Nagyrészt háttal áll a képeken, úgy hogy az arca nem látszik. De a képeken őt is át tudtam alakítani az én stílusomra.
De most, hogy a szépségről és az arcokról beszélünk, eszembe jutott a kopasz macska. Csupasz és ráncos a bőre, és hihetetlen a nézése. Szívesen fotóznám.
– A hátborzongató képekről is ejtsünk szót. Láthatunk hiányzónak tűnő testrészeket vagy üvegszilánkot, amely a modell talpába fúródhat. Itt vannak a fekete madaras fotók is.
– A fekete madarak számomra misztikus túlvilági lények. A hiányzó testrészek és a madarak is a másvilágot, a szürrealitást erősítik.
– De miért része a képeidnek a félelem és egyáltalán az, ami félelmetes?
– Mert sokszor azt jelenítem meg a fotón, amitől félek, amit veszélyesnek érzek. Olyan helyzeteket, érzéseket ábrázolok, amiket nem szeretnék átélni.
– Létezik olyan archaikus női védelmi technika, hogy valaki a képzeletében felidéz egy lehetséges veszélyt, és ugyancsak a képzeletében kioltja, hogy ne történjen meg. Olyan ez, mint a Medúza pillantása. A görög mítoszban ez a Medúza nevezetű Gorgó-fej megdermeszti azt, akire, és amire ráemeli a tekintetét. Effajta pillantásokkal merevíted ki te is mindazt a fényképezőgéppel, amitől félsz?
– Igen, ebben lehet valami.
- A képek némelyike igényesebb horrorfilmeket juttathat a néző eszébe.
– Filmekből is inspirálódok, szeretem a rémisztő filmeket, de inkább a pszichothrillereket, mint a horrort. Van egy visszatérő rémálmom, hogy nézem a tévét, valami szörnyűség történik benne, de nem tudom kikapcsolni.
– Hogy született meg például a Feketetollú sorozat?
– A Feketetollú sorozatom egy neten talált képből indult, amin egy nő látható, ahogy elrepül előtte egy madár, és a kettejük árnyéka úgy jelenik meg, mintha a nőnek szárnyai lennének. Nagyon tetszett a kép, viszont fotómanipulációval készült. Ekkor elhatároztam, hogy én utólagos szerkesztés nélkül fogok szürreális fotókat készíteni. Ezután született meg ez a sorozat egy fekete kartonból kivágott madárral és valódi tollakkal.
– Milyen technikákat használsz a képek készítése során?
– Nagyon szeretem például a tükröket. Törött tükördarabokkal is szívesen dolgozom. A fényeket is szeretem úgy használni, hogy ne legyen egyértelmű, hogyan is készült az adott kép. Átlátszó tárgyakat, például pukkanós fóliát vagy sima fóliát is szoktam betenni a gép elé. A Szilánkok című sorozat egy kis akvárium segítségével készült, amelyet hol sima vízzel töltöttem fel, hol tejet vagy fekete folyadékot kevertem a vízbe.
– A Tájak a nappalimban című sorozat is így készült?
– A Tájak a nappalimban sorozathoz több hátteret építettem, viszonylag nagy méretben, lepedőkből, hokedlikből, tükörből, vattafelhőkből, kartonfigurákból. Három hónapig állt a nappaliban az étkezőasztal helyén valamelyik építmény.
- Így sokszor nem csak szürreális, hanem egy redukált valóság jöhet létre.
– Igen, sokszor nem egyértelmű, mi van a képen, csak az, hogy van ott egy elmosódott valami, egy forma.
– Mennyi az utómunka a képeken?
– Minimális utómunka van rajtuk, kontraszt, színhőmérséklet állítás, minimális arc-, bőrretusálás, de soha nem manipulálom a képeimet. Nem teszek rájuk és nem is veszek le róluk fontos elemeket. Az van a képeken, amit a kamera lát.
– Hogyan kezdtél fényképezni?
– Gyerekkoromban volt egy egyszerű kis gépem, néha lefényképeztem ezt-azt. Később elkértem a bátyám tükörreflexes gépét, hogy épületeket fényképezzek. A fordulópont 2016-ban volt, amikor a bátyám nekem adta a gépét. Abban az évben indultam először a Molnár Istvánról elnevezett tipográfiai pályázaton, amelyre a lebontásra ítélt Puskás Stadionról készítettem fotókat. A feladat ugyanis az volt, hogy egy fotósorozathoz kell oldalakat szerkeszteni. Ennek a pályázatnak köszönhetem, hogy fotózni kezdtem.
– És most, az interjú készülésének napjaiban tudtad meg, hogy az idei pályázaton I. díjat nyertél.
– Igen, a Nők Lapja oldalait kellett idén újraszerkeszteni, mivel Molnár István a Nők Lapja tipográfusa is volt. Most indultam a pályázaton harmadszor, és most nyertem. Hihetetlen öröm, hogy egy olyan díjat ítéltek nekem, amelynek köszönhetően annak idején elindultam a fotózás útján.
– Mi a fontosabb neked: a laptervezés vagy a fotóművészet?
– Nem fotóművésznek tartom magam, hanem grafikusnak, aki fotókat is készít.
– A Marie Claire pályázatán A női lét sokszínűsége című öt képből álló sorozatod kapott díjat. Különösen így együtt nagyon izgalmasak a képek: az egyiken például egy madár árnyéka tükröződik a női arcon, egy másikon a női alak szarvastotemszerűen jelenik meg.
– Ezek is szürreális ábrázolások, de nem a félelmetes kategóriából. A stílusuk még éppen beleillik a lap képi világába.
– Visszatérve a fotózásra: dolgozol analóg technikával is?
– Igen, van egy kb. 85-90 éves boxkamerám, és ezzel is készítettem már képeket. Laborban hívattam elő, de a nagyítást én végeztem a művelethez berendezett fürdőszobában. Az analóg technikában azt szeretem, hogy teljesen más hangulatú képeket ad, mint a digitális. A képi világa jól illik a fotóim stílusához. Még ha éles is a kép, akkor sem olyan, mint amikor a digitálisan készült képbe belenagyítok. Nem lehet összevissza kattintgatni, meg kell gondolni, mit fényképezek le, mivel véges a tekercs, és utána izgalmas kivárni, hogy sikerültek a képek. Nem szedem le, nem retusálom, ha szösz maradt a képen. Digitális géppel is szeretek úgy dolgozni, mintha analóg lenne.
– Korábban többnyire csoportos kiállításokon mutatkoztál be.
– Igen, ez a második önálló kiállításom. A Minek Kollektívával állítottunk ki csoportosan, illetve voltak pályázatok, amiken a képeimet további közös kiállításokra válogatták be. Valamint részt veszek a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat kiállításain, vetítésein is.
– Hogyan született meg a mostani tárlat, amely május 10-ig tekinthető meg Polgáron az Ady Endre Művelődési Központban.
– A művelődési ház igazgatónője, Ferenczné Fajta Mária kért fel, mint Polgárról elszármazó alkotót, hogy állítsak ki. Többszöri felkérésre most igent mondtam.
– A kiállítások, online galériákon való megjelenés mellett illusztrálni is szoktál?
– Van néhány illusztrációs munkám. Például Falcsik Mari két versét illusztráltam, illetve Szabó Palócz Attila egyik kötetének borítójához és belső oldalaihoz adtam képeket illusztrációként.
– Van sorsuk, utóéletük a képeidnek?
– A hortobágyi képek közül egy sorozatot megvettek tőlem. De Magyarországon nem nagyon szokás ilyen jellegű fotót vásárolni. Amikor nincsenek kiállítva, otthon vannak becsomagolva.
