Kultúra
Ahol a különbözőség érték – exkluzív interjú Weyer Balázzsal
A Budapest Ritmo programigazgatójával beszélgettünk a rendezvény sokszínűségéről és a világzene fontosságáról
‒ Évről-évre egyre nagyobb az érdeklődés a Budapest Ritmo iránt. Most is rengeteg országból érkeztek fellépők, de ezen kívül filmek és előadások is lesznek a fesztivál keretén belül. Minek köszönhető ez a hatalmas népszerűség?
‒ Elsősorban annak tulajdonítom, hogy az évek alatt sikerült kiépíteni egy közösséget. Amikor elindultunk, akkor az volt a tervünk, hogy ennek a műfajnak meg kell ragadni az érdeklődőit. Úgy láttuk, hogy közönséget kell teremteni ahhoz, hogy ezen a területen sikeressé tudjunk válni. Éppen ezért első években a műfajt akartuk megismertetni másokkal, erre összpontosítottunk. A későbbiekben pedig már elkezdték a fesztivállal azonosítani a világzenét, amit elsősorban hozzánk kötöttek. Így évről-évre több embert sikerült bevonzani, egyre többen kezdtek érdeklődni a Budapest Ritmo iránt.
‒ Hogy lehet felépíteni egy ilyen nagy programsorozatot? A szervezéskor fellépő problémák, mint amilyen a covid is volt, bizonyára megnehezítette a dolgotokat.
‒ A koronavírus-járvány különösen érzékenyen érintett mindenkit. Már eleve a műfaj jellegéből fakadóan ismeretes, hogy nagyon sok helyszínről érkeznek az előadók. Ezért alapvetően nehéz a szervezés, hát még ilyen járványnál! Felépíteni a programot úgy lehet, hogy ami a mi személyes szenvedélyünk, az a műfajon keresztül átjöjjön az emberek számára. Úgy lehet „megfertőzni” másokat, hogy ha azt látják, hogy aki benne van ebben, és teljes erőbedobással teszi azt, amit kell, az tulajdonképpen hisz is abban, amit csinál. Nem beszélve arról, hogy nekünk tényleg az a kedvencünk, amit a látogatók is láthatnak majd.
‒ Mi a különbség a Budapest Ritmo zeneisége és a hétköznapi, kategorizált zenék között, valamint a sima magyar népzene és a világzene között?
‒ A magyar népzene és a világzene közötti különbség a mi nézőpontunk. A saját népzenéjét senki nem érzékeli világzenének, más népzenéjét viszont világzenének érzékeljük. Tehát a mi zenénket külföldön világzeneként fogják fel, azonban a saját népzenéjüket nem. Egyszerűen más a viszonyunk hozzá. Úgy nőttünk fel, hogy a hangzás nem idegen a számunkra. Más műfajok, mint a metál, a dzsesszkvartett vagy az elektronikus popszámok a világ különböző pontjain pontosan ugyanúgy szólnak, vagyis van egy univerzális nyelve. Egy dzsesszkvartett Európában vagy a Fülöp-szigeten ugyanúgy szól, ugyanazzal a felállással.
A mainstream műfajokkal szemben a világzene az egyetlen olyan műfaj, ahol a különbözőség az érték. Ott épp az a jó, ha nem úgy szólsz, mint mindenki más, mert ott a különlegességet látják benned. Ez az egyetlen olyan műfaj, ahol nem hátrány, ha valaki a saját nyelvén énekel. Általában a felkapott műfajokban mindenki angolul próbál énekelni, a világzenében pedig mindenki a sajátján, ami az élményhez is hozzátesz. A világzene közönségét elsősorban a kíváncsiság vezeti.
‒ Mi a mozgatórugója, mi a történelme ennek az egésznek? Hiszen világzenét hallgatva mindig érződik egy cél, egy üzenet a háttérben, amivel azonosulhatunk.
‒ Ez nemcsak a világzenére, hanem a mainstream zenére is jellemző. Gyakorlatilag a 20. századig a zenében jelent meg az, ami éppen érintette az előadókat. Mindig az volt az aktuális, ami a saját életükről szólt. Amiről énekeltek, az közvetlen, személyes tapasztalat volt. A népzenének mindig is volt egy sajátos, egyéni története, amit a világzene kitágított a személyes, távoli élményekkel, az előadó személyével.
Ezért is van az, hogy azokat a bizonyos dalokat egyes művészek a nagyszüleiktől tanulták, vagy a saját kezükkel készítettek hangszereket, vagy valamilyen speciális körülmények között találtak rá arra a műfajra, amit éppen játszanak. Ez mind hozzátartozik a zenéhez. Itt valóban mindig egzotikus és távoli történeteket mondanak el a dalok.
‒ Mi az esztétikája a világzenének? Tekinthetjük egy afféle forradalmiságnak a megjelenését?
‒ Amikor megjelent 1987-ben, olyan 30–40 ember leült, hogy kitalálja, mit is kezdjen azzal a sokféle kategorizálatlan zenével, ami a világban létezik ugyan, de nem reprezentálódik a lemezboltok kínálatában. Felmerült a kérdés, hogy hogyan jutnak el az emberekhez, ha nincs helyük a lemezboltokban. Gondolták, hogy kellene egy összefoglaló név, ami kategorizálja őket. Erre találták ki ezt a szót, hogy világzene.
Ez egy komoly forradalmat hozott, ugyanis a világ zenei kínálatának csak szűk szegmense volt elérhető az emberek számára. Miközben ezek a zenék mindig is léteztek a maguk helyén, nemzetközileg senki nem tudott arról semmit, hogy mi számít érdekesnek például Argentínában vagy Japánban. Ezzel a meghatározással nyílt ki egy olyan kapu, amelyeknek nevei, konferenciái, fórumai, könyvei vannak. Gyakorlatilag azzal, hogy megteremtették, egy új világ nyílt ki a zenében.
‒ Kik a megformálói?
‒ A világzenét nem csak népzenészek alkotják. Természetesen autentikusan beletartozik a világzenébe, de azért ez egy jóval tágabb perspektíva, amit felölel. Bőven lehet olyan elektronikus zenei produkciókat hallani, amelyek népzenére, illetve népzenei inspirációra épülnek. Ez sok miden másra is igaz.
A világzenét általában műfajként definiáljuk, de valójában ez egy gyűjtőnév ezernél is több műfaj számára. A fado, a cumbia, a kalotaszegi népzene mind-mind külön műfajoknak számítanak. Ezek mind egyenragúak, mind külön műfajként léteznek, mégis van egy közös esztétikájuk, nézőjük, hallgatói várakozásuk, ami összeköti ezeket. A közös esztétika elsősorban a népzenei háttérben, inspirációban, másodsorban pedig a különbözőségben érhető tetten.
‒ Lesznek konferenciák is az elkövetkező napokban. Mik lesznek a fő témák?
‒ Két kulcsfontosságú téma ad otthont az idei konferenciánknak. Az egyik a zene és az emberi tudat, ami részben neurobiológiai, részben pszichológiai témaköröket dolgoz fel. Ez mindig is érdekelt minket, sokszor nekifutottunk, hogy ezzel végre foglalkozni tudjunk. Mint ahogy az már közismert, a zene amellett, hogy esztétikai, érzelmi élvezetet is okoz, nagyon komoly biológiai és pszichológiai hatással is lehet az emberre. Kimutathatóan segíti gyermekkorban a kognitív fejlődést, időskorban pedig a demencia ellen is segíthet. A zene hallgatása már önmagában is oxitocint vagy dopamint termel attól függően, hogy milyen műfajt hallgatunk.
A másik témánk a zene szerepe a konfliktusokban, például a háborúkban. Fő tematikánk között lesz például Medellín városának az újjászületése is, amelyet az Escobar-féle drog juttatott el odáig, ameddig. Nagyon veszélyes város volt, ott volt a legmagasabb az utcai gyilkosságok aránya is. Ebből a múltból gyakorlatilag mára a kultúra és a zene segítségével sikerült egy békés és virágzó várossá válnia azáltal, hogy az egykori drognegyedek helyére könyvtárakat, előadótermeket, zeneiskolákat építettek.
‒ A filmvetítéseknél mi alapján válogattatok?
‒ Az elsődleges szempont az volt, hogy valamilyen módon kapcsolódjon a koncertekhez és a konferenciák témáihoz. Lesz dokumentumfilm az egyik fellépőnkről, a Tamikresztről is. Tehát már a koncert előtt is rá lehet hangolódni a zenekar történetére. Egész máshogy hallgatja az ember a zenét, ha megismeri a mögötte lévő történetet.
Egy észtországi hagyományos zenét is bemutatunk, amelyben nők játszanak. Az iráni nők helyzetéről a zenében is lesz egy fontos dokumentumfilm. Cesária Évora portréjára és a dalmáciai Klapa Ošjak vetítésére is várjuk az érdeklődőket. Minden évben magunk is felkérünk zenészeket és rendezőket, hogy dolgozzanak együtt és készítsenek közösen filmet. Idén Szász Veronika énekesnő és képzőművész, illetve Regős Ábel rendező készítettek egy filmet. Ez is a fesztivál keretein belül kerül először bemutatásra.
‒ Milyen érdekes történeteket ismertél meg a program szervezése során?
‒ Az észt Ruhnu sziget zenéje az, ami kiemelkedik a történetek közül. Száznál is kevesebben élnek a szigeten. Valamikor egy svéd lakosságú sziget volt, de Észtországhoz tartozott. A második világháborúban a sziget német megszállás alatt állt, ezért az ott élőket ki kellett onnan menteni. A sziget így teljesen kiürült, és ezzel el is tűnt az egész közösség, vele pedig a népzene is. Aztán valamelyest mégis benépesült a terület észtekkel. Néhány éve egy észt hegedűs lány, aki korábban itt tanult a Zeneakadémián, egy svéd archívumban rátalált felvételekre még abból az időből, mikor még svédek éltek a szigeten.
Elkezdte újratanulni ezeket a zenéket, egy hármas formációt meg is alapítottak. Elkezdtek a mai lakosságnak, akiknek semmi közük a régiekhez, tanítani a valamikori svéd lakók népzenéjét. Minden nyáron szerveznek ott tábort, koncerteket, műsorokat is, amit meg lehet majd itthon nézni. Én tavaly elmentem megnézni őket, de sajnos lekéstem. Ők pedig másnap, csak nekem, képesek voltak az egész koncertet újra előadni. Én igazából azt szeretném, ha ugyanezt a fantasztikus élményt átélhetnék az emberek a Budapest Ritmo fesztiválon, mint amikor csak nekem játszottak a lányok.
