Kultúra
A nagy nevettető sokszor keserű élete
„Dédapám, Latabár Endre a magyar színészet úttörője volt. Erről bővebben kortársa, Déryné naplójában olvashatnak, aki többek között ezt írta igazgatójáról: »Mit csináltunk volna mi akkor, ha nem lett volna egy Latabárunk...« Ennyit a dédapámról. Nagyapám, Latabár Kálmán, a Nemzeti Színház tagja és a Színiakadémia titkára, apám, Latabár Árpád, az első Latyi (ezt a becenevet ő is a magyar közönségtől kapta), a Király Színház és az ország egyik első számú kedvence volt. Ennyit a származásomról, van, akinek napjainkban ennyi is elég volna, hogy az újságok megkülönböztetett szeretettel bánjanak vele. Én a Kossuth-díjat, Kiváló Művészi címet azért kaptam, mert az vagyok, aki. Miért akarják, hogy más legyek? Én cukorbajjal, beteg szívvel, meglehetősen megfogyatkozott egészségei állapotban tehetségemet becsülettel viszem a színpadra. Tudom, hogy a tollforgatóktól is halálom után megkapom azt a szeretetet, amelyet a közönség soha nem vont meg tőlem…. Ebből a szeretetből, amely a halálom után előreláthatólag felém fog áradni a sajtó részéről, kérek most kérek egy kevés előleget. Már csak azért is, hogy ez a halál minél később következzék be” – írta Latabár Kálmán 1962-ben a Népszabadságban megjelent kritikára, amely szerint: „A tehetséges táncoskomikusunkat a közönség elhidegülése figyelmezteti arra, hogy zsákutcába tévedt … Latabár Kálmán viszi a pálmát ízléstelenségben”.
A támadás egyik oka, hogy a romló egészségi állapota miatt az Operettszínházban kevesebb szerepet kapott, majd amikor 1957-ben Gáspár Margit után Fényes Szabolcs lett az igazgató, ideológiai okokból mellőzte Latabárt: 1968-ig mindössze 9 bemutatója volt. Ezért a népszerű komikus, hogy el tudja tartani a családját, egyre több vidéki fellépést vállalt, ami miatt pénzhajhászással bírálta a Népszabadság.
Bár Latabár Kálmán hívő katolikus volt, az Esztergomi Ferences Gimnáziumban érettségizett, az édesanyja zsidó származása miatt meggyűlt a baja a nyilas és a náci hatalommal. Budapest polgármesterétől ugyan 1941-ben tanúsítványt kapott, miszerint nem zsidó, ennek ellenére 1944-ben egy róla megjelent cikkben mégis azt írták, művészete „méregként hat a társadalomra”. Ezután nem léphetett fel az Operettszínházban, beteg édesanyját pedig a szomszédok bújtatták. A félelem, a megaláztatások miatt egyre súlyosabb lesz a cukorbetegsége, s életét kollégája, barátja Rátonyi Róbert menti meg, aki vállalva a veszélyt beszerezte számára az életmentő Inzulint.
Az ország Latyija nem volt egy udvarló típus, hiszen a legenda szerint 1937-ben egy előadáson megpillantott egy fiatal lányt, akit szüleivel mindjárt meghívott vacsorázni, amely után meg is kérte a kezét a nálánál 18 évvel fiatalabb Walter Katalinnak. Az esküvőjük a Bazilikában volt, s az 1938-ban született Kálmán fiukat római katolikusnak keresztelték. Ő is színész lett, a főiskola elvégzése után a Pécsi Nemzeti Színház szerződtette. 1964-től a Fővárosi Operettszínház tagja. Ifjabb Latabár Kálmán nem csak külsőre hasonlított nagyon édesapjára, hanem játékával is, ezért a kritikák nem egyszer „hasonmásnak” titulálták.
A színészdinasztia legfiatalabb tagja, Kálmán fia, az 1963-ban született Latabár Árpád, aki Zalaegerszegen kezdte színészi pályafutását, majd Pécsen, Kecskeméten játszott, 1999-től 2008-ig pedig a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. A dinasztia egyetlen női tagja lehetett volna az 1942-ben született Árpád lánya, a nagyon csinos Mária, aki viszont az érettségi után a Malév utaskísérője lett. Választását azzal indokolta egy újságírónak: „Képzelje, milyen nagyszerű dolog Pesten reggelizni, Frankfurtban ebédelni, Brüsszelben vacsorázni” Egy kollégája megbetegedése miatt hívták be szolgálatra 1962. november 23-án. A Budapestről Párizsba tartó IL-18V típusú repülőgép a rossz látási viszonyok mellett a francia főváros előtt a földnek csapódott. A súlyos balesetben a repülőgépen tartózkodó 21 ember meghalt, köztük a húsz éves Latabár Mária is.
Nagybátyának, a legendás Latabár Kálmánnak igaza lett, mert 1970. január 11-én bekövetkezett halála után hosszú és dicsérő nekrológokban méltatták az újságírók színész pályafutást, amelynek jellemzője az volt: azt nyújtotta a közönségének, amit elvártak tőle, a komédiázó, viccelődő, szeretni való Latyit. Egyik korábbi kritikusa találóan fogalmazta meg: „Latabár egy tragikus és egy komikus énből tevődik össze. A komikust játssza kifelé, de tragikus a belseje”.
