Kultúra
Minden, Radics legendás Gibsonjától Cseh Tamás Mambo magnójáig
Nekünk írták a dalt: könnyűzenei időutazás a Magyar Zene Házában
Valóban, egy bő három órás időutazáson vehetünk részt, már ha elolvassuk a magyarázó szövegek nagyobb részét, és meghallgatjuk a bennünket érdeklő zeneszámokat. Megnézzük a filmrészleteket, és kipróbáljuk a rendelkezésünkre álló interaktív eszközöket, például a tiltott, tűrt és támogatott zenekarok megszólalását demonstráló három mikrofont, és a hozzájuk tartozó fejhallgatókat. De már a tárlat elején fejest ugrunk a múltba, a kádári idők reménytelen szürkeségébe. Ahová csak hajdani fiatalságunk miatt érdemes gondolatban visszatérni.
Már a belépés után egy ötletes installációba ütközünk. Egy bádog vörös csillagból kiinduló, nyomásmérővel ellátott szelepet láthatunk, amely szabályos időközönként vetített, tehát virtuális gőzt bocsájt ki magából. A két társkurátor, Horn Márton, a helyszín intézményigazgatója és Jávorszky Béla rocktörténész arra utal itt, hogy a 60-as évektől a hazai könnyűzene egyfajta szelep volt. Valami olyan, mint Hofi Géza rendszert kritizáló humora, aki egyébként gyakran vadászgatott Kádárral és a főbb elvtársakkal. Ezt az attitűdöt a magyar könnyűzenében is megtaláljuk, hiszen a tiltás, tűrés és támogatás, az aczéli „három T” itt is érvényesült.
Igen, voltak zenészek, akik apránként körbeturnézhatták a fél világot, mások pedig gumibotos verést kaptak vagy éppen börtönbe kerültek egy-egy dalszöveg miatt. De kétségtelen, a műfaj szelep is volt, a fiatalság kitombolhatta magát a koncerteken, aztán a műfaj kifejezőeszközzé, médiummá is vált. Majd pedig szubkultúra, nemzedéki jelenség lett belőle, ami a szociológiai szabályok szerint aztán idővel becsatornázódott, elfogadottá, a mindennapok részévé vált.
A hazai popkultúra a tárlat szerint 1957 tavaszán a Martiny együttes kétszámos kislemezével indult útjára. Ezen a tavaszon még sokan várták, hogy márciusban újra kezdik (MÚK) majd a forradalmat, röplapok, géppel írott falragaszok jelentek meg az utcákon. Az államvédelem persze résen volt, a pufajkások markában szaporán dolgozott a gumibot. Folytak a letartóztatások, és a Gyűjtőben már akasztottak is. Ekkor jött az amúgy jazz-zenészekből álló Martiny, angolul énekelt számaival.
A virtuális gőzt fújtató szelep után már ott is vagyunk a nyolcnapos sörök és az eszpresszó kávék, a Röltexek és a Keravillok világában. (Utóbbi üzlethálózat kerékpárokat, rádiókat, villamos szerkezeteket is árult egyszerre, innen jött tehát a neve.) Miközben pedig az 50-es, 60-as évek városi utcáját rójuk, az emblematikus, falvakban is felszerelt alutölcséres hangszórókból mozgalmi dalokat, többek között az Internacionálét is hallgathatjuk. (Emlékeznek még: volt az „átkosban” egy középhullámú rádióadó, ami non stop csak ezt a dallamot játszotta, nyilván ezzel is őrületbe karták kergetni a gaz kapitalistákat.)
Eme ráhangolás (lehangolás) után eljutunk a TTT Dalok terébe, ahol hét lejátszóállás és 14 fejhallgató vár bennünket. És 39 dal az 1960 és 1989 közti időszakból. A falakon pedig vagy kétszáz korabeli zenész alakja jelenik meg, közülük többen alá is írták már fekete-fehér fotóikat. Az underground lejátszón például a film- és koncertfelvételek között ott van az URH ma is döbbenetes erejű Ismeretlen katonája vagy az Európa Kiadó ugyancsak felejthetetlen Mocskos időkje, ami nem véletlenül lett egyébként a nagy sikerű, A besúgó című magyar sorozat főcímdala is.
A hard rock/blues standon pedig a választékban van a Kölyköd voltam, a Ricsétől a Nagyvárosi farkas, és a P. Mobil Utolsó cigarettája is. Ilyen antré után jutunk be egy zegzugos térbe, ahol legelébb a budapesti klubélettel ismerkedhetünk meg. Legjobb, ha leülünk a néhány korabeli fotel egyikébe, és belenézünk abba a virtuális koncertbe, amelyet az LGT vagy az Omega hologramzenészei adnak nekünk. Van egy-egy punknak és rockernek beöltöztetett próbababa is, a harmadik pedig a hatvanas évek klubéletének öltönydivatját viseli.
Be van aztán rendezve itt a klub italos pultja is, ahol azért elég vékonyka a korabeli kínálat. Csak a jelenleg is forgalmazott Bambi üdítőt, Balaton szeletet és a sós ropit találjuk a hiteles választékban, de vannak itt olyan külföldi italok (Martini, Metaxa) is, amik akkoriban megfizethetetlenek voltak a legtöbb fiatal számára. No, de ne keressünk a kákán is csomót, már csak azért sem, mert az ezután következő hangszergyűjtemény elképesztő darabokat tartalmaz. Itt van például Radics Béla legendás Gibsonja, amely 1987-ben veszett el, és talán erre a kiállításra került elő. Itt van a Turcsák Tibor által gyártott Magyarország-gitár, amely a P. Mobil Honfoglalás című albumának a borítójára is felkerült. És itt van Balázs Fecó erősen romos Hammondja is, amelynek hangja még ott van sokunk fülében.
Aztán ki van állítva egy WC ülőkéből készült gitár is, mert a csehszlovák Jolana és az NDK-s Framus-gitárok drágák voltak, a magyar ember pedig tudjuk, hogy találékony. Így készült el az első stúdiók szigetelése is a százas tojástartó tálcákból, a Pacsirta rádióból pedig állítólag egészen jó gitárerősítőket lehetett barkácsolni. A tárlat egyik attrakciója egy hosszában félbevágott Barkas, az NDK gépjárműgyártásának egyik jellegzetes produktuma. A Karl-Marx-Stadtban gyártott kétütemű mint turnébusz jelenik meg, egy képernyőn pedig Frenreisz Károly, Deák Bill Gyula és Török Ádám sztorizik a régi turnékról. (Török egy lengyelországi esetet mesél el, mikor a kisbusz sofőrje, egyben a zenekar technikusa olyan részegen vezetett, hogy a kocsit leintő rendőr előtt kiesett a vezetőülésből, és azon nyomban el is aludt a földön fekve.)
Megismerhetjük aztán a zeneipar felett álló döntnököket, szervezeteket is. A Táncdal- és Sanzonbizottságot, amely a fellépési engedélyeket mérte, a belföldi fellépéseket szervező Országos Rendező Irodát és az Interkoncertet, amelyik pedig a külhoni turnékat hozta össze. Megjelenik a falon a három „atyaúristen”, a hanglemezekről döntő Bors Jenő (1931–1999) és Erdős Péter (1925–1990), no és a Cseh Tamás által emlegetett „Rajnák nevű klubvezető”, Rajnák László (1927–1985) is. Rajnák 1961 és 1984 között a Budai Ifjúsági Parknak volt a teljhatalmú ura, aki nemcsak az itt fellépőkről, de arról is döntött, kik léphetnek be a Várkert Bazárban működő koncerthelyszín területére.
Egy korabeli bútorokkal berendezett szoba a házibulik hangulatát hivatott megidézni a kiállításon. Itt a régi, Orion Viking tévén az underground zenei világot bemutató filmrészletek (Kutya éji dala, Eszkimó asszony fázik, Rocktérítő) ültetik le a nézőt. A falakon El Kazovszkij és az A.E. Bizottság képzőművészeinek dolgai vannak, akik fontos szerelői voltak a nyolcvanas évek alternatív képzőművészeti és zenei világának. A kiállítás természetesen a korabeli technikát is felvonultatja: a szalagosok közül itt van a Cseh Tamás egyik dalában is szereplő, legendás, 1958-ban megjelent orsós Mambo magnó vagy az 1977-től forgalmazott MK 27-es kazettás változat. Természetesen a Junoszty tévét és a Tesla lemezjátszót sem felejtették el a kurátorok.
Ezekről a borsos áron forgalmazott eszközökről sokan csak álmodoztak a Keravill-kirakatok előtt, mint ahogyan arról is, hogy egyszer majd a műfaj valamelyik világsztárja is fel fog lépni egy magyarországi stadionban. Aztán 1986-ban ez az idő is eljött, a Queen fellépett a Népstadionban, Freddie Mercury pedig, néha a tenyerére sandítva, tényleg szépen énekelte el a Tavaszi szél néhány sorát. És ahogyan a Martiny kislemezénél, a diktatúra falából ekkor is kiesett néhány tégla. Aczél György, aztán Bors és Erdős elvtársak akkor talán nem is gondoltak igazán bele ebbe.
