Kultúra

Aranyérem az életet jelentő apró szúrásért

Száz esztendeje ítélték oda megosztva az orvosi Nobel-díjat az inzulinért

Száz esztendővel ezelőtt, 1923 őszén valóban az arra érdemes emberek kapták meg a Nobel-díjat. Az inzulin létrehozásáért kiosztott elismeréshez hosszú és rögös út vezetett. A felfedezést és annak előzményeit Langer Róbert, a Péterfy Sándor Utcai Kórház sebészetének vezetője ismertette az intézmény dísztermében tartott előadásában.

Aranyérem az életet jelentő apró szúrásért
Langer doktor és előadásának első diája
Fotó: MH/Pálffy Lajos

Az 1922 decemberére megszülető találmányért a Nobel-díj Bizottság 1923 őszén Frederic G. Banting (1891–1941) kanadai sebészt és John J. R. Macleod (1876–1935) skót származású orvost, a Torontói Egyetem Élettani Intézetének vezetőjét díjazta. Ők pedig a pénzjutalmat megfelezték segítőikkel: Banting az asszisztensével, Charles H. Best (1899–1978) egyetemi hallgatóval, demonstrátorral, Macleod pedig James Collip (1892–1965) biokémikussal, akit ő küldött Banting és Best segítségére az inzulin izolálásához.

Langer doktor nemzetközi hírű sebészorvosként az inzulint termelő hasnyálmirigy (pancreas) sebészeti úton való elérésének nehézségeivel indította az előadását. Mert a cukor lebontásához szükséges enzimeket előállító szerv a német szakkifejezést használva valóban „operationsfeindlich”, nehezen operálható. Számos létfontosságú hasi szerv közelségében van, Szentágothai János anatómus professzor írta le azt a három utat, ahogy a pancreas sebészetileg megközelíthető. Ugyanakkor a hasnyálmirigynek nincs tokja sem, ami tovább nehezíti sebészi szempontból az operálását Langer doktor szerint.

Gyülekezik, beszélget a hallgatóság
Gyülekezik, beszélget a hallgatóság
Fotó: MH/Pálffy Lajos

A transzplantációs műtétek terén nemzetközi elismerést szerzett professzor ezután rátért a cukorbetegség történetére, amivel írott formában először a Krisztus előtt 1550 körül keletkezett Ebers-papiruszon találkozhatunk („sok vizeléssel járó, senyvesztő betegség”), ami 1862-ben került elő. Egy indiai forrás a Kr.e. 6. századból ugyancsak leírja, hogy az ilyen betegségben szenvedők vizelete édes, mint a méz, és vonzza a rovarokat. Langer doktor kitért aztán az ókori görög orvosokra, köztük a 2. században élt kappadókiai Aretaioszra, akinek a diabetes (cukrot áteresztő) kifejezést is köszönhetjük.

Az inzulinhoz vezető út történetében 1776-ban az angol Matthew Dobson (1732–1784) azonosította elsőként cukorként a cukorbetegek vizeletében lévő édes anyagot, amit aztán megtalált a vérben is. Claude Bernard (1813–1879) orvos és fiziológus pedig Langer doktor szerint a hasnyálmirigy élettanának és funkciójának a meghatározásában ért el áttörést. A következő előrelépést Apollinaire Bouchardat (1809–1886) munkássága jelentette, aki az éhezés, illetve a mozgás szerepét emelte ki, mint ami csökkenti a vércukrot, és egy vizelettesztet is kidolgozott.

Megérkezik a sebész és a pancreas operálhatóságával nyitja az előadását
Langer Róbert a pancreas operálhatóságával nyitotta az előadását
Fotó: MH/Pálffy Lajos

A 20. századi Amerikában aztán Frederick M. Allen (1879–1964) a szénhidrátmentes diétára esküdött mint az egyetlen ideig-óráig tartó hatékony gyógymódra. Az előadó szerint gyakorlatilag éheztette a betegeket, és így tartotta életben őket. Egy hét koplalás után hetekig napi 400–600 kalóriát vehettek magukhoz a betegei, hetente egy teljes böjti nappal. Így a vetített fotók szerint is valóságos élő csontvázak voltak intézeteiben. A koplaltatás szenvedést hozott, viszont inzulin hiányában ez tartotta életben a szerencsétleneket.

Mert, ahogy Langer doktor többször is hangoztatta, az 1-es típusú cukorbetegség egészen az inzulin megtalálásáig gyógyíthatatlan volt, biztos halállal járt. Csak azok életidejét lehetett kitolni, akik betartották a szigorú diétát, no és a hasnyálmirigyükben volt még valamennyi inzulintermelés. Ebben a helyzetben lépett a színre aztán a kanadai sebészorvos, F. G. Banting, aki egy farmon született, és ott is nőtt fel. Torontóban végezte el az orvosi egyetemet, majd a Nagy Háború idején két esztendőt töltött Angliában a sebesülteket operálva, gyógyítva. Európából orvosszázadosként tért vissza az Ontario állambéli Londonba, ahol privátpraxist kívánt folytatni, csak éppen nem nagyon volt betege.

Már az ókori görögök is keresték a gyógymódot
Már az ókori görögök is keresték a gyógymódot
Fotó: MH/Pálffy Lajos

Így aztán volt ideje orvosi cikkeket is olvasni, amiket ki is jegyzetelt. Az egyik ilyen, 1920. október 31-én olvasott írás után született meg a fejében az ötlet, hogy meg kellene próbálni a hasnyálmirigyből azt a hatóanyagot kivonni, ami aztán a megoldást jelenthetné a betegségre. Ötletével J. R. R. Macleod professzort, a torontói egyetem akkori laborvezetőjét kereste meg, aki már 1913-ban könyvet írt a diabéteszről. Macleod pedig a nyarakat hazájában, Skóciában szokta tölteni, ezért 1921-ben erre az időre meg is engedte Bantingnek, hogy használja az egyik, amúgy az előadó szerint meglehetősen rossz állapotban lévő laboratóriumát.

De segítőt is állított Banting mellé C. H. Best demonstrátor személyében, akinek a nagynénje is cukorbetegségben halt meg, egyik legjobb barátja pedig ebben az időben küzdött a halálos kórral. Olyan kutyákkal kezdték a kísérletezést, amelyeket még Macleodtól kaptak, majd saját maguk vették két dollárért az állatokat. Végül minden pénzük és kutyájuk elfogyott, így maguk járták az utcákat kóbor állatokért Langer doktor elbeszélése szerint. A kísérletek lényege, hogy a kutyák hasnyálmirigyéből, annak is a Langerhans-szigeteket tartalmazó, tehát az inzulint előállító részéből készítettek extractumot, kivonatot, amit aztán olyan kutyáknak adnak be, amelyeknek lekötötték a hasnyálmirigyét.

Ketten a cukorbetegség korai kutatói közül
Ketten a cukorbetegség kutatói közül
Fotó: MH/Pálffy Lajos

Számos sikertelen kísérlet, frusztráció érte őket, a kutyák sorra pusztultak, mígnem elérték azt, hogy a 92-es számú állat 1921. augusztus 13-ától számítva a kezelés hatására két hónapig életben maradt. Rájöttek arra is, hogy az extractumot elég csak a bőr alá befecskendezni, nem kell ehhez a kutyák vénáját keresni. Az inzulin előállításában aztán a laborvezető kérésére James Collip biokémikus is a segítségükre sietett, eljutottak odáig, hogy a macskák és a szarvasmarhák hasnyálmirigyéből készült anyaggal is életben tudták a kutyákat tartani.

De az eredmények még meglehetősen bizonytalanok, 42 hatásos kezelés mellett 22 hatástalan marad, tizenegy injekció esetében pedig bizonytalan a hatás. Ennek ellenére december 21-én Joe Glichrist, Banting cukorbeteg barátja is megkapta szert, ami akkor hatástalan volt, de később a sikeres készítménnyel már életben maradt. 1921. december 28-án Banting az Amerikai Élettani Társaság előtt ismerteti az eredményeket, előadása katasztrofálisra sikeredik, de az ugyancsak jelen lévő Macleod viszont Langer doktor szerint meg tudja válaszolni a feltett kérdéseket, így a korábban sem éppen jónak mondható viszony tovább romlik a két későbbi díjazott között.

Langer doktor az inzulinnal kapcsolatos további kutatásokról, díjakról is beszámolt előadásának végén
Langer doktor az inzulinnal kapcsolatos további kutatásokról, díjakról is beszámolt előadásának végén
Fotó: MH/Pálffy Lajos

1922-ben aztán igen dícséretes és önzetlen módon egy dollárért eladják a világszabadalmat az inzulin gyártására, végül Macleod 1922. május 3-án tartott előadása hozza meg a felfedezők és a felfedezés számára a világhírt. Természetesen azon nyomban megjelennek Torontóban a „VIP-betegek” is, mások mellett az USA volt elnökjelöltjének lánya és a Kodak alelnökének a fia. Viszont a rendelkezésre álló inzulinkészlet hamar elfogy, nem képesek kiszolgálni az egyre növekvő keresletet. Ezért is kötnek szerződést a Eli Lilly and Company gyógyszergyártóval, ahol aztán az Iletin néven gyártott szer előállítása és csomagolása mellett a beadására alkalmas fecskendőket is elkezdik készíteni.

1922. június 26-án indul meg a tömeggyártás, ekkor még meglehetősen rossz hatásfokkal, de már három műszakban száz munkás dolgozik az ügyön. A korai kezelések során az előadó szerint halálesetek is történtek. Ezek okát a túl nagy beadott dózisban vagy abban kell keresnünk, hogy nem mindig tudtak egyforma összetételű hatóanyagot előállítani. A termelés és az ellátás fellendül, továbbá a Rockefeller Alapítványnak köszönhetően 15 kórházban alakítanak ki ellátási centrumokat. Az előállítás nehézségeit jól mutatja, hogy még 1951-ben is a gyártási folyamatban 5000 kilogramm alapanyagból csak fél kiló jó minőségű inzulint tudtak előállítani. Ma ez Langer doktor szerint már szerencsére szintetikus úton történik, nincs szükség állatok leölésére.

Végül a felfedezés nagyságát Teddy Rider (1917–1993) esetén mutatta be az előadó. A diabéteszes Teddy az Allen-diéta hatására 5 évesen mindössze 14 kilogrammot nyomott, aztán végre megkaphatta az inzulint. Élete során több mint hatvanezerszer ismételte meg azt az egyszerű műveletet, amelynek oly sok ember köszönheti ma is az életét.

Kapcsolódó írásaink

Dráma Karácsony előtt

ĀAz első sikeres, hazai átültetéses műtétet 1962 Karácsonya előtt három nappal, Szegeden hajtotta végre Németh András adjunktus