Kultúra
A Közép-Európai Don Juan halhatatlan lélek
Gaz csábító, filozófus és rock and roll személyiség egy gyönyörű díszletben
A macedón rendező, aki korábban Bulgakov A Mester és Margarita című darabját vitte színre nagy sikerrel a Nemzetiben, most Moliére Don Juan, avagy a Kőszobor lakomája című vígjátékát rendezte.
Lapunknak az új előadás kapcsán elmondta, hogy az ő Don Juanja nem csupán a nőkben látja meg a szépséget, hanem mindenben: a természetben és a szabadságban is. Don Juan a maga szempontjából soha nem hazudik, valóban szépnek látja és feleségül venné a nőt, akinek udvarol, csakhogy aztán megpillantja a következőt, aki szintén szerelemre gyújtja. Popovski szerint, aki nem tagadja hőse hibáit, Don Juanban van valami, ami egészen ősi és valami, ami szikraszerű.
Az előadás egyetlen díszletben játszódik. Mérhetetlenül szépséges és inspiráló ez a tér. Szépségét nem csak a templomi freskószerű égbolt ábrázolása adja, hanem az is, hogy ebben a térben minden lehetséges emberi és nem emberi nézőpont benne van.
Látjuk az eget, rápingált szépséges freskóangyalaival, csakhogy ha kicsit másképp nézzük, ez az ég már nem felettünk van, hanem mellettünk vagy alattunk, ahogy tavasszal a tócsákban látjuk, vagy éppen tükörből úszik elénk. Így a szereplőket, az ő helyzetüket és velük magunkat is hol innen, hol onnan szemlélhetjük.
A rendező – mint kifejtette – azért tartotta fontosnak ábrázolni és kiemelni az eget, mivel főhőse folyamatosan az éggel, a Teremtőjével áll párbeszédben (Ádámhoz hasonlóan Az ember tragédiájában).
Nagyon felszabadult, koncentrált és intenzív színészi játék tanúi vagyunk az első jelenettől az utolsóig. Popovski világában minden személy, minden szereplő számára minden, ami csak hozzá tartozik, ugyanolyan fontos, mindenkinek megvan a megkérdőjelezhetetlen igazsága, ettől magabiztosak és felszabadultak a színészek.
Az első jelenet némajátékában, amely a Moliére-i színházi hagyományok előtt is tiszteleg, Don Juan (Bordás Roland) esküdözik és ostromol, Donna Elvira (Szász Júlia) pedig az ég felé mutogat, hogy megmagyarázza, miért nem engedhet a szenvedélyes udvarlásnak.
Don Juan történetét temérdek feldolgozásból réges-rég mindenki ismeri. Mindenki tudja már, mi lesz a csábítás vége, de a színpadon ezúttal azt is látjuk, amikor a cserben hagyott Donna Elvira olyan bosszút áll, amilyet csak a csalódott nők szoktak. Mindenki tudja, hogy ez az igazság, de senki nem beszél róla a való életben. Ez a jelenet kinyitja a nézőt, hiszen rögtön az előadás elején vallomásos őszinteséget kapott a rendezőtől, és így megmozdulnak benne a saját történetei, olvasmány-, film- és színházi élményei.
Bordás Roland korábban, A Mester és Margaritában Wolandot alakította, most pedig ez a szelíd arcú fiatal színész játssza Don Juant is, aki gyilkos, nőket csábít el, iszik, adósságot csinál, porig alázza magát, a vesztébe rohan, bármilyen csillogó elme és előkelő házból való nemes úrfi is egyébként.
Mint Bordás Roland lapunknak elmondta, sokkal szívesebben alakít olyan negatívnak mondható figurákat, mint például Don Juan, mivel mélyebbek, árnyaltabbak ezek a karakterek, nagyobb lehetőséget adnak a színész számára, mint a „jó fiúk.”
Tudjuk, hogy Moliére azután írta meg a Don Juant 1665-ben, hogy XIV. Lajos – udvari ellenfelei nyomására - betiltotta a Tartuffe című vígjátékot, amelyet maga rendelt meg Moliére-től, és amelyet többször is felolvastatott magának, annyira kedvét lelte a képmutatást kigúnyoló vígjátékban.
A király a Don Juan születésekor huszonhét éves, négy éve kormányozza egyeduralkodóként, abszolutista módon Franciaországot. Uralkodása hosszú és dicsőséges. Franciaországot ő teszi igazi európai nagyhatalommá, miközben nagyvonalúan támogatja a tudományokat és a művészeteket – és Moliére színházát.
Különféle dokumentumokból, elemzésekből tudjuk, hogy Moliére Don Juan, avagy a Kővendég lakomája című vígjátékában ezt a királyt leckézteti meg. A darabon átüt a Tartuffe betiltása miatti leplezetlen csalódottsága és haragja, de az ifjú, nagyratörő és tehetséges királynak szóló jó szándékú intés is.
Moliére saját magát Sganarelle (Rácz József), Don Juan szolgája alakjában írja bele a darabba. A szolga, aki inkább útitársa a fiatal nemes úrnak, mint cselédje, hol csodálja a gazdáját, hol szörnyülködik a tettein, máskor szégyentelenül kibeszéli idegenek előtt, vagy éppen a következményektől félti, de számtalanszor le is gorombítja az uraságot.
Rácz József nagyszerű alakításában Sganarelle Moliére minden csodás ellentmondásosságával kel életre, alantas és nagyszerű, gyáva és bátor, földhözragadt, vagy éppen az ő képzeletét is felgyújtják Don Juan példátlan tettei.
Popovski rendezésén átült a Moliére és műve, a korabeli színház iránti tisztelet, de folyton jeleket kapunk arra nézve, hogy a rendező szerint Don Juan személyében nem csupán egy szoknyapecérről vagy lázadozó fiatal nemesről van szó. Don Juan egy olyan embertípust képvisel, akinek – különösen a többiekhez képest – emberfeletti szellemi és lelkiereje van, aki filozofikus gondolatokat forgat a fejében, és korábban elképzelhetetlen tettekre képes.
Modern gondolkodó és művész, lázadó, mondhatni rock and roll-személyiség. Ő az, aki a jungi árnyékszemélyiségből hozza fel azokat az erőket és víziókat, amelyeket évtizedek, évszázadok konformizmusa, érdekhajhászása, beletörődése vagy éppen jószándékú nyesegetése szemétre vetett, de amelyek nélkül az emberiség nem jutna ki a gyávaság, tunyaság, a félelem és a tehetetlenség szegélyezte válságaiból.
Ezt az embertípust, aki már a 17. századi Európában is jelen volt, ma sem lehet visszatuszkolni a palackba, mint egy kártékony szellemet. Nem lehet kivonni a forgalomból, hiszen jóformán már csak ő képviseli az ösztönöket, az ihletettséget, az alkotást, a kockázatvállalást, az újat akarást, míg a többiek a szokásoknak való behódolás és az ítélkezés kényelmét választják.
Don Juan csábít, de előbb maga csábul el a szépség láttán. A pillanat igazságát mondja ki, amikor szerelmet vall és házasságot ígér, de a pillanat elillan, amikor újabb leány kerül a látókörébe.
Csalónak tartják, és joggal, de amikor felmerül a nézőben, hogy talán nem mindig okoz kárt az udvarlásával, utána olyan gyalázatos helyzetet idéz elő, hogy minden mentegetés okafogyottá válik.
A bájos Charlotte (Barta Ágnes) és Pierre (Berettyán Sándor) már rég elígérkeztek egymásnak, de Pierre egyszercsak azt állítja, mégsem szereti teljesen a halászlányt, mert nem mindig ér hozzá, ha elmegy mellette, pedig Pierre szerint azt úgy kell. A leányt összezavarja ez a vallomás. Próbál Pierre kedvére tenni, de rosszul sül el, és annál nyomorultabbul érzi magát. Don Juant a leány a háborgó tengerből menti ki. A fiatal nemes szerelmi vallomása, lánykérése, ha csak rövid időre is, Charlotte-ot pedig ebből a méltatlan helyzetből emeli ki, amelyben a lány szerelme nem elég jó. Csakhogy újabb vetélytársnő lép színre, és Don Juan a két nő közül mindig annak ígér házasságot, akivel éppen szót vált.
Bármilyen nevetségessé válik, és bármilyen magányos is, bármennyire kilátástalan is a jövője, Don Juan nem akar felnőni, megkomolyodni, el is mondja, hogy majd húsz vagy harminc év múlva talán elgondolkozik ezen alehetőségen.
Aztán egyszer csak kijelenti: ő is képmutató lesz, vagyis lesüllyed az általa megvetettek szintjére. XIV. Lajos és Moliére kapcsolatában a képmutató számít a legfőbb szitokszónak. A képmutatók ellen veszik fel együtt a harcot: XIV. Lajos az udvari politikában, Moliére a színpadon, és most tessék – Moliére szerint Don Juan-XIV. Lajosból is egy képmutató lett. De a komédiaszerző-harcostárs haragjából még ennél többre is futja: hátravan a lakoma a Kőszoborral, s végül Don Juan pokolra jut.
Aleksandar Popovski azonban igazi közép-európai szívű rendező. Az előadás érzékenysége és eredeti befejezése Móricz Zsigmond novelláira emlékezetheti a nézőt. Móricz ugyanis gyakran több befejezést írt a történetei végére. Addig sorjázta a befejezéseket, amíg valamelyikkel igazságot nem szolgáltatott, és hőse lelkét meg nem mentette.
Popovski is hív egy titokzatos nőt (Udvaros Dorottya), vagy ha úgy tetszik, egy angyalt, aki végül magához öleli a nevetség tárgyává tett, bukni látszó főhős halhatatlan lelkét, és elmondja a rendező által megfogalmazottakat tisztességről, bűnről, szépségről, szerelemről, szexualitásról.
