Hatvanéves a 8½

Federico Fellini 1960-ban leforgatott egy filmet, amelyet ma a mozitörténet legsikerültebb darabjai között tartunk számon. Manapság bármire könnyedén ráaggatják az „ikonikus” és „kultikus” kifejezést, de Az édes élet szökőkutas jelenete valóban egy filmes ikon, amelyet milliószor idéztek, adaptáltak, parodizáltak azóta.

Az édes élet igazi sztárt csinált Felliniből, akit megviselt a média fokozott érdeklődése, meg az is, hogy szakmailag túlvállalta magát. Kezelésre szorult, és a klinikán töltött idő alatt jutott eszébe egy újabb film ötlete. Gyakorlatilag zseniális elképzelés: alkotói válságban lévő rendezőként elkezdett filmet gyártani egy alkotói válságban lévő rendezőről, aki megpróbál új filmet készíteni. Ilyen addig senkinek nem jutott eszébe, ez a fajta művészi kitárulkozás, önvallomás újdonságként hatott a filmiparban.

Fellini a 8½ címet adta új művének, utalva arra, hogy az addig forgatott nyolc filmje után most még csak félig van kész az újabb. Kritikusai szerint nem biztos, hogy kijön a matek, viták folynak arról, hogy a maestro mely munkáit számítsák bele, de végül is nincs nagy jelentősége a dolognak, Fellini gyakran rendelte a tényeket alkotói képzelete szolgálatába.

A 8½ sok szempontból fordulat rendezője pályáján. Ez volt az utolsó mozi, amit Fellini fekete-fehérben forgatott, viszont az első, amelynek java részét műteremben. A szakértők szerint még a külső helyszíneken is díszleteket használt, semmit nem bízott a véletlenre. Sokat lamentált a szereposztáson, amely egyébként ezt a filmet összefűzi Az édes élettel, a forgatókönyv rengeteget alakult, és az is tény, hogy a mester félúton feladta volna, úgy érezte, mégsem képes megcsinálni a filmet.

Örülhetünk, hogy sikerült. Egy olyan nagy ívű, szürreális alkotás jött létre, amely minden pillanatával lenyűgöz. A nyitójelenet az emberi társadalom keserédes metaforája, az egymásra sorakozó jelenetek egy útkeresés rajzolatát adják, amelyet aztán a záróképben a körbemasírozó zenekar szabadít fel Nino Rota felejthetetlen zenéjével.

A 8½-ről szinte lehetetlen beszélni, meg kell nézni. A hatvanadik évforduló talán éppen alkalmas rá. A művet 1963. február 14-én mutatták be a nemzetközi közönségben, Magyarországon 1964. május 14-én került a mozikba.