Kultúra
Baj van Köpecen!
Utazások a régi Erdélyben: Vereség, megtorlás és győzelem 1848 decemberében az Erdővidéken
A köpeci halottak anyakönyvébe 51 új bejegyzés született ezen a napon, és az oktalan mészárlásnak lettek következményei is. De kezdjük az elején: Erdélyben, 1848 őszén Karl von Urban ezredes és Anton Puchner tábornok nem volt hajlandó felesküdni a magyar alkotmányra, nem engedelmeskedett a Batthyány-kormány utasításainak. Sőt, Urban és Puchner kiáltványaival és ügynökeivel fellázította a magyarok ellen a románságot is. A császári túlerő Csík és Háromszék kivételével pacifikálta majdnem a teljes Erdélyt. November 29-én ezért is érkezett a helyzet megváltoztatására Bem József tábornok, aki Désnél megverte a már az Alföldre kijutni kívánó Urban csapatait, majd aztán a Borgói-hágón ki is kergette a jórészt románokból álló sereget az országból.
Brassótól 40 kilométerre északra, az erdővidéki Köpec mellé a Szebenben székelő Puchner és a Kőhalom várában tanyázó Gedeon tábornokok August von Heydte dragonyos századost küldik a fegyverek begyűjtésére és a székelység megtörésére. Heydte 200 puskás gyalogossal, hetven, mellvértet és sisakot viselő dragonyossal, no és összesen 2300 „felkelővel”, tehát felfegyverzett románnal és szásszal érkezik meg 1848. november 26-án Felsőrákosra, ami Köpectől vagy két kilométerre, északra van. Románjai között sokan az Olt bal partjáról, a szintén szomszédos, de már románok lakta Ágostonfalváról érkeztek, aminek még lesz jelentősége.
Erdővidéket közben a 12. honvéd zászlóaljnak kellene megoltalmaznia, de annak parancsnoka, Balázs Emmánuel őrnagy inkább a megadásról tárgyal Heydtével. Amiért is aztán emberei lefogják, Sepsiszentgyörgy népe pedig felkoncolja, amikor őrizetben oda megérkezik. Így aztán Heydte zavartalanul gyűjtheti össze a lőfegyvereket, de egyik járőrére még november 25-én Köpecnél rálőnek, két ágostonfalvi román meg is hal az akcióban. Mert az elkobzott puskák helyett újak érkeznek, no és a ráncba szedett 12. honvéd zászlóalj is erre tart Clement György és Buczy Alajos századosok vezetésével.
170 puskával felfegyverzett gyalogosról, 37 huszárról és vagy 500 háromszéki „lándzsás”, tehát kiegyenesített kaszás székelyről beszélhetünk. Nem egy nagy sereg, a Barót-patakhoz érve mégis támadásba mennek át. (Pontosítanék, volt egy 2,5 fontos ágyújuk is, a korabeli krónika szerint „egy rossz fehér lovon volt az úgynevezett ágyú, két részeges tüzér fedezetével”.) Von Heydte is észrevette a közelítőket, és csatarendbe állította túlerőben lévő embereit. Heves puskázás kezdődött, amikor a báró bevetette a dragonyosait. Akikkel szemben a székelyek – más megoldás nem lévén – parancsra hasra vetették magukat, a jól idomított dragonyoslovak pedig kikerülték a fekvőket. S mire megfordultak volna, ezek felálltak és tüzeltek, egyes források szerint 27 halott dragonyos, Heydte lovasainak csaknem a fele volt az ára a támadásnak.
A százados ugyan csak kilenc lovast és egy hadnagyot írt a veszteséglistára, de a legtöbb helyen arról lehet olvasni, hogy ezért a részsikerért lett baj Köpecen. Mert a csata folytatásában aztán megszaladtak a mieink, az üldözésükben természetesen a románok jeleskedtek a leginkább. És ugyan az ezredtörténetben az áll, hogy Von Heydte megakadályozta a falu felgyújtását, valójában inkább tűrte. Mint ahogyan elnézte a gyilkolást és a rablást is. (Itt el is köszönhetnénk tőle, de a segesvári csatáról, ahol már őrnagy volt, több visszaemlékezésében is leírja, hogy egy, a kozákok által leszúrt, kirabolt és levetkőztetett magyar tisztet talált, aki mellett véres papírok hevertek, akit ő is Petőfiként azonosított a későbbiekben.)
Megvolt a baj tehát Köpecen, de négy nap múlva visszavágtak a magyarok. Felsőrákosnál, immár komolyabb erővel támadva, tönkreverték Heydte seregét, és Brassó felé kiűzték az Erdővidékről. Az ütközetben egyes források szerint 300 „népfelkelőt” öltek meg, a csatában pedig ott volt Gábor Áron is. Aztán Bem József március 11-én bevette Szebent, és Puchnert is kikergette Erdélyből. Augusztusban pedig az orosz túlerő elsöpörte a magyar szabadságot, a hősöknek az első időkben még fejfa sem járt, csak jelöletlen tömegsír.
De az erdővidéki székelyek fából keresztet állítottak a jelenleg 131-es számmal szereplő út mellé, ahol állítólag a 27 dragonyos és hét huszár nyugszik. Aztán amikor ez tönkrement, még egyet. 1887 márciusában jutott eszébe Mórik Lajos baróti jegyzőnek, hogy a két ütközet jeltelen sírokban nyugvó magyar halottainak egy emlékkövet emeljenek. Barót képviselő testülete pedig előkészítő bizottságot hozott létre Zathureczky Gyula elnökletével, és megkezdődött a 600 forintra becsült obeliszkre való gyűjtés. Weisz Bertold, aki 1896-tól volt a választókerület szabadelvű képviselője, 200 forintot adományozott. A kétszáz gyűjtőívből jutott Gyergyóba és Orbaiszékre is, de 1898 végére csak 549 forint gyűlt össze.
Végül 1901-re, Prázsmári István tervei alapján csak elkészült az obeliszk, amelyet 1919-ben a bevonuló román csapatok meggyaláztak, aztán 1934-ben, már jócskán a román világban Valeriu Bidu prefektus bontatott le. Ezekből a kövekből rakták össze aztán Baróton 1945 után a „felszabadulás” emlékművet, tetején a vörös csillaggal. Az eredeti helyén, a szabadságharc 125. évfordulójára, 1973-ban a környék népe újra felállíttatta az obeliszk mását, ezt pedig Hargita megye kommunista vezetése bontatta le néhány nap múlva.
A mostani, a tömegsírtól vagy 200 méterre, egy négyes útkereszteződésben lévő, földbe szúrt kardot szimbolizáló emlékmű 1975-ben készült el. Tornai Endre (1949–2008) szobrász munkája, aki Kolozsváron végezte a művészeti akadémiát, de végül Kőszegre került, ott dolgozott és ott is halt meg. Az emlékmű tábláját aztán 2006. március 13-án ellopták. A jelenlegi, aranyszínű tábla felirata: Az 1848. december 9-i köpeci és december 13-i felsőrákos-rikai csatában elvérzett honvédek emlékére. A szöveg felett egy másik kis táblán babérkoszorúval övezett kardot látunk. Hogy aztán meddig maradnak a helyükön ezek, nem lehet tudni. Az viszont biztos, hogy nem lesz nehéz majd az újakat előállítani.
