Kultúra
Az ifjúság szentje
Az 1815-ben Giovanni Melchiorre Bosco Ochienna néven született, később a Bosco Szent János néven ismert olasz papot gyakran csak Don Boscóként emlegetik, és az ifjúság szentjeként tartják számon, de mint az öröm szentjére is szoktak rá emlékezni. Mert mi az a jel a pap számára, hogy rendben mennek a dolgok, amikor az ember és az Isten szemével tekint a valóságra? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. A szaléziak biztosan tudják erre a kérdésre a választ: az öröm. Amikor egy pap nem érez magában örömöt, azonnal tegye fel a kérdést magának, hogy miért nem. A Szalézi Szent Ferenc Társaság alapítója, Don Bosco öröme ismert: a mester öröme volt az övé. Felvidított másokat, és velük örült. Ő is szenvedett.
Nehéz gyermekkor
A kis Giovanni szegény családba érkezett. Kétéves volt csak, amikor édesapja meghalt, édesanyja így egyedül nevelte három gyermekét. Ezért neki is már zsenge korában pásztorként kellett dolgoznia. Eleinte a helybéli plébános tanítgatta, de a család szegénysége miatt nem sok reménye volt a továbbtanulásra, noha éles elméje és jó memóriája volt.
Tanulmányait 1831-ben, tizenhét évesen mégis megkezdte, a tandíjhoz szükséges pénzt nyomorúságos körülmények között saját maga kereste meg. 1835 és 1841 között végezte el teológiai tanulmányait, melynek befejezésével Torinóban pappá szentelték. Itt határozta el, hogy életét a szegény sorsú gyermekek segítésének és nevelésének szenteli, Néri Szent Fülöp példáját követve.
Erre való meghívásának látomását így írja le maga a szent: ,„Kilenc éves koromban álmot láttam, amelyet egész életemben soha el nem felejtettem. Álmomban úgy éreztem, hogy egy igen tágas udvaron álló ház közelében vagyok, ahol egy sereg gyermek tolongott. Egyesek nevetgéltek, mások játszottak, de voltak köztük olyanok is, akik káromkodtak. Amint ezeket az istentelenségeket meghallottam, közéjük rohantam, s rábeszéléssel és ütlegekkel akartam őket elhallgattatni. Ebben a pillanatban egy javakorabeli, tiszteletreméltó, előkelő öltözetű férfi jelent meg. Egész alakját fehér köpeny burkolta, arca azonban olyan fényes volt, hogy nem tudtam rátekinteni. Nevemen szólított és megparancsolta, hogy álljak a fiúsereg élére, miközben hozzátette:
– Nem veréssel, hanem szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg őket a bűn utálatosságára és az erény szépségére!
Én ijedten jegyeztem meg, hogy tudatlan ifjú vagyok, tökéletesen képtelen arra, hogy a fiúkat vallásos oktatásban részesítsem. Amint ezt kimondtam, a fiúk abbahagyták a veszekedést, a zajongást és a káromkodást, és mind a férfi köré sereglettek.”
Ez az álom – mint később összes prófétai álma – szóról szóra beteljesedett, amikor a vad utcagyerekekből és suhancokból becsületes, vallásos fiatalokat nevelt, akik családjukban vagy az egyház szolgálatában kamatoztatták mindazt, amit tőle kaptak.
Akadályokba ütközött
Don Bosco felszentelésének napján édesanyja, aki egyszerű földműves volt, azt mondta fiának: „Ma megkezdődik a szenvedésed”. Felhívta a figyelmét a valóságra és arra, hogy ha a szenvedést nem veszi észre, akkor valami nincs rendben vele. Egy pap számára a szenvedés tehát jel, hogy minden rendben van, nem azért, hogy fakír legyen, hanem azért, hogy azt tegye, amit Don Bosco, akinek volt bátorsága az ember és Isten szemével a valóságra tekinteni. A szabadkőművesség, az egyházellenesség, a bezárkózott arisztokrácia jellemezte korszakban, amikor a szegények valóban szegények és kisemmizettek voltak, Don Bosco meglátta a fiatalokat az utcán és azt mondta: „Ez így nem mehet tovább!”
Elkezdett gondolkodni azon, milyen módon nevelhetné a fiatalokat, hogyan tehetné őket felnőtté. Emberi utakat keresett, volt bátorsága észre venni az igazságtalanságot, és feltenni a kérdést, mit tegyen. Az atya szeretetével tekintve a valóságra – atya és mester, mondja a napi liturgia – és egy koldus szemével tekintve Istenre, világosságot kérve tőle, Don Bosco tehát elindult előre.
1842 februárjában húsz, 1846 márciusában már négyszáz utcáról összeszedett szegény fiú tanult nála. Az órákat eleinte a szabad ég alatt, a város környékén sétálva tartották, majd amikor 1844 őszén Boscót a prostitúciótól fenyegetett leányok menedékének káplánjává nevezték ki, felettese két termet biztosított céljaira. Később ezeket kápolnává alakították át. Hivatása folytatása többször is akadályokba ütközött, és kitartását, amellyel küzdött, betegesnek minősítették. A termeket elvették tőle, így Bosco lakásokat bérelt, és ott folytatta a fiúk nevelését.
Segítőtársat kapott
Édesanyja, Margit immár idős asszonyként, elfogadta a meghívást, hogy Torinóba menjen és segítsen fiának. Életének utolsó tíz évében az első szaléziánus gyermekotthonban dolgozott, ahol a gyermekek számára ő lett Margit mama. Don Bosco ugyanis közben elkezdett szállást is adni az otthontalan árváknak. Megtanította őket egy szakmára és arra, hogy szeressék az Urat, együtt énekelt, játszott és imádkozott velük. Az első gyermekekből lettek később az első munkatársai is. Így fejlődött ki az a híres nevelési módszer, amit „megelőző módszernek” hívnak: „Legyetek a gyermekekkel, előzzétek meg a bűnt ésszel, hittel és szeretettel. Legyetek szentek és szentek nevelői. Vegyék észre a gyermekek, hogy szeretjük őket!” Utóbb a városi hatóságok is felismerték Bosco kezdeményezésének fontosságát.
Hogy milyen nagy hatást gyakorolt Bosco János, az ifjúság szentje gondolkodásmódjára Szalézi Szent Ferenc, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az általa alapított közösséget szaléziaknak nevezte el. Szalézi Szent Ferenc hatása Don Boscóra a kommunikációs szenvedélyében is megnyilvánult. Korának eszközeivel fejezte ki magát, de minden formájában, az elejétől a végéig tovább is fejlesztette azt a szövegek kidolgozásától a nyomtatásig, terjesztésig. Mindent megtett azért, hogy terjessze a jó hírt, és dolgozzon a fiatalok javára.
IX. Piusz pápa támogatta és irányította Bosco Szent Jánost a szalézi rend megalapításában. Ő ajánlotta neki, hogy nevezze társaságnak, lépést tartva a korral, hogy tegyenek fogadalmat, de ne ünnepélyes keretek között. Továbbá egyszerű öltözéket javasolt, a lelki életben pedig hatékony, de nem túl bonyolult gyakorlatokat. Rábeszélte Don Boscót, hogy írja meg emlékiratait, lelki örökségül hagyva a szaléziaknak.
Pápasága alatt jóváhagyta a Szalézi Társaságot és szervezeteit: a Segítő Szűz Mária Leányai Intézményét és a Szalézi Munkatársak Egyesületét, amelynek első tagjai között volt ő maga is. Don Bosco nagyon tisztelte, szerette a pápát, elfogadta minden tanácsát akkor is, ha nagy áldozatokat követelt tőle. De Piusz is nagyra becsülte őt, és néhány alkalommal elhívta Rómába, hogy kényes kérdésekben kikérje a véleményét. Bosco Szent János 1888. január 31-én hunyt el Torinóban. XI. Piusz pápa 1934-ben szentté avatta.
