Krimi vagy hitvita?

Minden élő ember egyet akar: hogy szeressék – ez egy olyan tétel, amelyben több milliárdan hisznek világszerte, és amelyben néhányan folyton meg akarják ingatni őket. Van egy tény, amit lényegesen kevesebben ismernek, noha az előzőből következik: hogy éppen ezért mindig mindenki magáról beszél, amikor beszél. Mindez nyilvánvalóan rajzolódik ki John Pielmeier Ágnes, báránykám című darabjában, amelyet a Kettőspont Színház játszik döbbenetes erejű előadásban.

Az amerikai John Pielmeier színdarab- és forgatókönyvíró tekintélyes sikerlistával dicsekedhet, ő jegyzi A tiltott föld és az Apám bűnei forgatókönyvét, valamint a Hitler – A gonosz felemelkedése című moziét is, amely megfelelő távolságtartással láttatni engedi az ember Adolf Hitlert, azért, hogy a néző megérthesse a diktátor sokkoló pályaképének személyes okait is. Az Ágnes, báránykám Agnes of God címmel került először színpadra, és 1985-ben már film készült belőle. Nem meglepő, hiszen a darab egy bűnügyi történet keretében keres választ arra, hogy mi a hit, szemben áll-e a hit a tudománnyal, létezik-e csoda, hol ér véget egyvalakiben a szent, és hol kezdődik az őrült. Nem új, és kielégítően soha meg nem válaszolt kérdések ezek.

A történet elég erős: egy rendházban egy fiatal apáca, Ágnes szobájában halva elrejtett csecsemőt találnak. A kérdés: ki lehet a gyerek apja, és ki a gyilkosa? Az események felderítése három ember folyamatos párbeszédén alapszik, Ágnesén, Miriam nővérén, aki a rendház főnöke és dr. Martha Livingstonén, a hivatalból kirendelt pszichiáteren. Néhány sorral fentebb említettük, hogy mindig mindenki magáról beszél. E történet dialógusaiból is fokozatosan sejlik ki, hogy minden elhangzó véleményt, érvelést, minden érzelmet, indulatot múltbeli események, szorosabban rendezetlen családi kapcsolatokból eredő traumák diktálnak. Ágnest drogos és alkoholista anyja egyedül nevelte, érzelmileg zsarolta, verte, a lány számára azonban a zárdába vonulás sem jelentett megnyugvást, mert közben meghalt anyja ott maradt vele álmokban, látomásokban. Miriam nővér két gyermek felnevelése után, megözvegyülve választotta a szerzetesi életet, és hitében folyamatosan azt az Isten-kapcsolatot keresi, amelyet hatévesen vesztett el. Livingston doktor pedig a nővérét veszítette el, ez okozza hitvesztését és kétségbeesett menekülését a racionalitásba.

A rendező Bodor Géza láthatóan épp olyan bölcsen igyekszik elkerülni, hogy bármely vélemény mellett állást foglaljon, mint maga a szerző. Néhány kiszólás, gesztus, célzás lehetővé teszi, hogy a nézőt elkapja a na, ugye-élmény, ez megenged egy-egy mosolyt, nevetést is, ami hatásosan oldja a másfél óránál valamivel hosszabban mesélt történet folyamatos feszültségét, de a rendezés célja mindvégig a pontos történetmesélés marad, nem kíván olcsón sikert vásárolni.

Éppen ellentétes feladat hárul a színészekre, akiknek álláspontjukat forrón védő karaktereket kell megformálniuk. A Jászai Mari-díjas Pásztor Edina Miriamja egy sokat látott, bölcs és látszólag erős nő rajzolata, aki érdekei védelmében éppen úgy képes az ironizálásra, az együtt nevetésre, mint a vitára, a fenyegetésre, és aki mindent elkövet azért, hogy legbelső bizonytalanságát és kétkedését ne kelljen feltárnia. A filmvászonról és a képernyőről is jól ismert Gubik Ági önmagát következetesnek hazudó, valójában nagyon is labilis doktornőt alakít, ez a benne munkáló feszültség pedig lobbanékonnyá, sőt kiszámíthatatlanná teszi. A fiatal, de már komoly szerepeket maga mögött tudó Fodor Boglárka pedig az utolsó pillanatig képes fenntartani a nézőben a tanácstalanságot azzal kapcsolatban, hogy szentet lát-e vagy őrültet. Alakítása láttán ugyanazok a kételyek vetülnek fel az emberben, mintha a belső hangok vezérelte Jeanne d’Arc karakterét próbálná megérteni, vagy az ördögöt tintatartóval hajigáló Luther Mártonét.

Pielmeier színdarabja ma ugyanolyan izgalmas, mint 1979-ben, hiszen, mint említettük, megválaszolatlan kérdésekre keres újra választ. A Kettőspont Színház (Budapest, IX. kerület Ráday utca 39.) előadásának hatását pedig csak erősíti e kisszínház apró tere, amely intim közelségbe helyezi a játszó színészt és a nézőt. Az előadásokat rendszerint olyan beszélgetések zárják, amelyekben a szakemberek, a produkció résztvevői és a közönség együtt dolgozhatja fel a látottakat. Mindenképpen különleges színházi este.