Kultúra
Oroszlánok, elefántok, leopárdok és Kitti úr, a fehér vadász
Fekete István életrajzi kötete Kittenberger Kálmánról
A szerzőt még fiatal gazdatiszt korában biztatta az írásra Kittenberger Kálmán (1881–1958), akivel barátok és kollégák maradtak a kutató haláláig.
Fekete István kötetének nagy része abban a tizenhat évben játszódik, amit kisebb megszakításokkal Kittenberger Kálmán Afrikában: többek közt Ugandában, Tanzániában, Kenyában töltött állatok megfigyelésével, vadászattal, állatok befogásával, preparálásával, és a több mint hatvanezer gerinctelen állatból álló gyűjtemény létrehozásával a Nemzeti Múzeum számára. a könyv kisebb része pedig közös vadászataikról szól, és néhány szó esik a kutató házasságáról, nagymarosi életéről is.
Fekete István többször idéz az afrikaiak által sokszor „Kitti úr”-nak szólított tudós naplójából, amelyben beszámol az afrikai eseményekről, a helyiekhez fűződő kapcsolatáról, a vadászatokról, melyekben közelharcba is keveredett hatalmas és veszélyes ragadozókkal, az afrikai betegségeiről, anyagi nehézségeiről, rongyos ruházatáról, szegényes fegyvereiről, és arról, hogyan tudta előteremteni a pénzt ahhoz, hogy Afrikában maradhasson, és tovább kutathasson.
A Nemzeti Múzeum ugyanis nagyon kevés pénzt adott a munkájához, a Magyarországra eljuttatott tudományos szempontból nagyon értékes anyagai nagy részét nem dolgozta fel, sok tétel még a tudós életében meg is semmisült fura véletlenek és gondatlanság miatt. Ezek olyan preparált állatok voltak, amelyeket korábban nem ismertek, illetve tudományosan nem rendszereztek, vagy nem volt belőle magyarországi példány. Miközben Kittenberger Kálmán világhírű természettudós lett, tárgyi életműve Magyarországon javarészt megsemmisült, illetve a legszebb trófeáit kénytelen volt még Afrikában eladni, hogy kutatni tudjon.
Igaz, hogy a múlt századelőn az Állatkert igazgatója őt kérte fel, hogy afrikai állatokkal népesítse be az intézményt, és rettentő áldozatok árán százhúsz állat (a befogottak töredéke) meg is érkezett Közép-Afrikából Budapestre, ahol végighajtották őket az Andrássy úton, a fővárosiak nagy ámulatára.
Kittenberger éppen abban a tizenhat évben járta Afrikát, amikor ott a döntő változások bekövetkeztek. Amikor megérkezett, a több száz, olykor több ezer állatból álló elefántcsordák mindennaposak voltak az általa bejárt vidékeken, amikor egészségi állapota miatt búcsúzni kényszerült ettől a földrésztől, már érdeklődni kellett a helyiektől, hogy mikor láttak utoljára elefántot. Gyakran néhány tagú csoportok, vagy éppen egy-két állat járta rejtőzködve például a belga-kongói vidéket. A korszakról született könyvek, naplók és e kötet mindig is ennek a korszaknak a nagyon személyesen, lebilincselően, és pontosan, lelkiismeretesen megírt dokumentumai maradnak.
A legvonzóbbak a kötetben azok a vadásztörténetek, amelyekben nagyon sokat megtudunk az oroszlán, a leopárd, az elefánt vagy rinocérosz, illetve a bivaly természetéről. Szinte extázisban olvasódnak ezek a részek, amelyek az emberiség kollektív tudatához kapcsolnak minket, ahol az ember közvetlen kapcsolatban van a természettel, az archetípikus állatokkal és a veszéllyel, akkor is, ha már rég nem úgy élünk, mint nomád elődeink.
Kittenberger metszően őszinte azokban a dolgokban is, amiket talán kozmetikázhatna, és ezért a rengeteg vér és ölés ellenére mégis csak megnyerőek a naplórészletek, és mindaz is, amit Fekete István találkozásaikról, beszélgetéseikről leír.
A rövid tanmesék, az anekdotikus fordulatok is élvezetessé teszik a kötetet. Például amikor arról olvashatunk, hogy egy afrikai temetőben aszerint vannak elrendezve az ott örök nyugalomba helyezett vadászok, hogy kit milyen állat ölt meg. Egymás mellett pihennek az oroszlánok áldozatai, más parcella jutott az elefánttámadásban, és megint másik a rinocérosz vagy leopárd által haltaknak.
Kittenberger arról is beszél, hogy az állatok miképpen védekeznek vadászatuk ellen. A korábban békésen vonuló, vagy pihenő elefántok az ember számára megközelíthetetlen helyekre bújnak el, illetve megtámadják az embert olyan helyeken, ahol soha nem hagyják őket nyugton. A rinocérosz is „ megőrül”, és mindennek nekimegy, ha egyszer már eltalálta egy golyó vagy egy lándzsa. A kis kócsagok pedig, akik sokáig háborítatlanul éltek a tengerparton, miután az olaszok dísztollaikért nagy pusztítást végeztek köztük, a parttól messzebb tanyáznak, lőtávolon kívül, szürke tollú madarak fedezékében.
Kittenberger Kálmán egy lévai iparoscsalád legkisebb csemetéje volt. Taníttatására már gyermekkorában is maga kereste meg a pénzt. Korán szerzett élelmessége nélkül aligha lett volna belőle világhírű természettudós. Családi élete felnőtt korában Nagymaroson zajlott, korán meghalt tudós társa, Kovács Ödön húgát vette feleségül, és Afrikából hazatérve a Nimród című vadászati magazin főszerkesztője lett. Fekete Istvánnal és a drámaíró Csathó Kálmánnal a Börzsönyben együtt vadásztak. Minderről a kötet talán valamiféle szemérmesség miatt csak vázlatosan számol be, ami sajnálatos, mivel Nagymaroson iskolát, utcát és vadásznapokat neveztek a tudósról, szobrot is emeltek neki, a könyvben megemlített Rózsakunyhót , egykori erdei kuckóját rendben tartják, időnként látogatható is, megtekinthető benne Kittenberger több használati tárgya, sőt olykor kedvenc nedűjével, az eredeti recept szerint készült diópálinkával is megkínálják a vendéget vagy a szervezett turistát.
