Kultúra
Hazai ír zenekarból mi voltunk az elsők
Interjú Pálvölgyi Ádámmal a M.É.Z., a skót és ír folkot játszó Meg nem Értett Zenekar vezetőjével
Ádám, mi 1985 augusztusában beszéltünk legutóbb, amikor egy alakulatnál szolgáltunk a szombathelyi, Garasin Rudolfról elnevezett laktanyában. Aztán én előfelvételisként leszereltem, de te még maradtál fél évet, végül 1986 februárjában fejezted be a katonáskodást. 1988-ban pedig már működött a M.É.Z. zenekar. Hogyan indult ez a történet?
A M.É.Z. már ’82-ben is működött olyan értelemben, hogy már akkor alapítottunk egy zenekart, Western Panoráma volt a neve, hogy észak-amerikai népzenét játszunk. Mégpedig három blokkban: az egyikben ment a hagyományos country, volt egy blokk, amiben bluest játszottunk, a harmadikban pedig ír zenéket. Már csak azért, mert ez volt telepeseknek a zenéje, amikor az írek tömegével kivándoroltak Amerikába. Amikor pedig leszereltem, megtaláltuk ezekkel a zenészekkel egymást újra. És most egy fontos nevet mondok: Turáni Csongor a zenekarból akkoriban hallotta Yehudi Menuhin koncertjét, ahol a mester skót népdalok feldolgozását is játszotta. Akkor Csongor azt mondta, hogy gyerekek, ez a mi utunk!
Tényleg, neked volt valami zenei képzettséged?
Természetesen tanultam zenét mielőtt a Piarista Gimnáziumban leérettségiztem. Megjegyzem, ezért is nem vettek fel az egyetemre, de végül csak elvégeztem, amit akartam, estin. Így a külkereskedelemben dolgozom a mai napig is, de a lényeg: a nagymamám zongoratanárnő volt, az édesanyám is szépen tudott zongorázni. A nagypapám pedig táblabíró volt.
Ó, hát akkor itt egy klasszikus polgári családról van szó, ami nem volt jó pedigré a létező szocializmusban!
Igen, anyám végül vegyészmérnök lett, de a zenei tudása, érdeklődése megmaradt. Rendszeresen jártunk az Operába és a Zeneakadémiára, volt, amikor untam, olyan is volt, hogy a perecért mentem, de azért a fülembe belement a muzsika. Végül öt évet jártam is zeneiskolába, ahol bőgőzni tanultam. Ebből lett a basszusgitár, mert azzal fel lehet szállni a villamosra.
A M.É.Z. név megszületéséről van egy jó sztori a Wikipédián, igaz a történet?
Igen, igaz, már vagy három hete együtt volt a négy alapító tag (Pálvölgyi Ádám mellett Turáni Csongor, Turzó Sándor és Kuklis Henrik, a szerk.), amikor eljuttattak hozzánk egy kazettát, hogy tanuljuk meg a rajta lévő öt számot. Mert egyik ismerősük skót néptáncot szeretett volna ezekre tanítani egyetemistáknak. Aztán elmentünk a helyszínre, de nem tudtuk, hogy milyen tempóban kell játszani. Ezért vagy hatszoros sebességgel mentek a számok, és csak azt láttam, hogy hullanak erre-arra a táncosok. Aztán a hangnemmel is gondok voltak, így a végén odajöttek nagyon udvariasan a szervezők, és mondták, hogy majd szólnak, ha legközelebb is lesz ilyen.
És eljutottatok öt év után oda, hogy a Jethro Tull előzenekara lehettetek. Hogyan jött a lehetőség? Ki szólt nektek?
Senki! Ez alatt az öt év alatt megcsináltunk vagy kétszáz dalt, miközben Mike Oldfield és Jethro Tull inspiráló szellemisége volt az út a saját hangzás kialakítására az ír és skót dalok feldolgozásában. Akkoriban a Molnár utcai Fregatt sörözőben is felléptünk. Oda úgy jutottunk be, hogy előzetesen felvételt kértek tőlünk, mivel olyanunk nem volt még, adtunk nekik egy eredeti The Dubliners felvételt. Így aztán játszhattunk, a végén pedig odajött a főnök, és azt mondta, hogy ez jobb volt így élőben, mint a kazetta, amit adtunk. Így kerültünk be a Fregattba, ahol akkoriban játszott a Studium Dixieland Rókusfalvi Palival, aki aztán elvitt minket a SOTE-re, onnan meg hívtak máshová, így indultunk igazán be.
Hozzátenném, hogy az első egy-két évben a zárt világ miatt még nem volt lehetőségünk arra, hogy hangzó anyagokhoz jussunk, így a kottákból indultunk ki, és írtunk dalokat. Aztán később találkoztunk az eredeti változatokkal is. Tanulságos volt, de az ilyen kényszer miatt lett egy önálló hangzásunk. A munkamódszer azóta tudatosan így folytatódik, lehetőleg kerüljük az eredeti megismerését, csak amikor már kész a M.É.Z. által írt változat, akkor hallgatjuk meg a mestereket. Aztán használunk háromhúros mezőségi brácsát, kiváltandó a dudahangzást. Ilyen hangszert például az írek és skótok nem is ismernek.
No de a Jethro Tull?
Igen, 1993 elején hallottuk, hogy jönnek, és szerettünk volna velük valahogy találkozni.
Ez melyik koncert volt?
Ez a Petőfi Csarnokban volt, korábban még az MTK-pályán is játszottak. Ott is voltunk, csak akkor még nem volt M.É.Z. Így jeleztük itt, ott, amott, hogy szeretnénk velük találkozni, de mindenhonnan elküldtek bennünket. A lemezborítón viszont rajta volt a menedzsment címe, így írtunk egy levelet, hogy találkozhatnánk-e velük. Aztán eltelt egy-két hét, és azzal hívtak a magyar szervezők, hogy akkor kik maguk? Mert Angliából ajánlottak minket, hogy mi leszünk a „backing group”, az előzenekar.
Mennyi időt kaptatok?
Egy jó, erős fél órát játszhattunk.
A következő nagy dobás az volt, hogy együtt dolgoztatok Hobóval.
Igen, akkorra már volt két, három lemezünk, pontosabban kazettán terjesztett anyagunk. Hobó úgy került a képbe, hogy ugyanaz a srác szállította őt is a mikrobuszával, aki minket. Megkértem aztán arra, hogy kérdezze meg a Hobót, tudna-e valami olyant csinálni nekünk, mint mikor a zenekarának „lefordította” a Rolling Stones számait. Akkor Hobó eljött a Benczúr-kertbe egy koncertünkre, tetszettünk is neki. Végül kapott tizenvalahány dalt, és ebből született A dublini úton című lemez 1998-ban.
És miért nem lett folytatás?
Nem volt semmiféle összeveszés, szerintem ő nem nagyon ért volna rá. Ez neki egy kirándulás volt, egy kaland, amelyben – feltételezem – jól érezte magát.
Aztán az ezredforduló után nagy változások jöttek. Mintha feloszlás is lett volna..
2002-ben az alapítók közül a Turáni Csongor már nem zenélt velünk a kora miatt. Nekem pedig úgy jött ki a lépés, hogy elmentem egy olyan zenekarhoz, amelyik Ausztriába járt ki játszani. Akkor már megvolt a három gyermekünk, ez tehát egy gazdasági jellegű lépés volt.
Ausztriában hol léptetek fel?
Mindenütt! A motoros találkozóktól a kiskocsmákig. De a szervezők látták, hogy meg tudjuk mozgatni a közönséget, így hívtak is mindig bennünket. Fele annyit kaptunk, mint egy ottani zenekar, de kétszer olyan jó műsort csináltunk.
Ez akkor ilyen hétvégi történet volt?
Igen, hétvégi, mert végig dolgoztam a főállásomban, ahol, ha kellett, szabadságot vettem ki. De volt olyan is, hogy négykor indultunk a munkahelyemtől a kisbusszal, reggel pedig már megint ott voltam, és dolgoztam. De ez egy rövid történet volt, aztán egyszer csak újra összeállt az eredeti M.É.Z. Előbb csak egy kerti partin játszottunk magunknak, aztán szerveztem egy koncertet az Aranytízbe, ahová meglepően sokan eljöttek. No, és onnantól elkezdtek mindenhová hívogatni bennünket.
És gondolom, hívnak is a mai napig, tehát heti öt napot dolgozol külkereskedőként, aztán hétvégén vagy este jönnek a koncertek.
Igen, de legközelebb a Filharmónia által szervezett, ifjúsági koncertsorozatra indulunk február végén, Borsodba. Ekkor egy hét alatt le kell játszani húsz fellépést, napi négyet, ötöt, főleg fiataloknak. Ugyanezt csinálja egyébként a Muzsikás is, a Rendhagyó énekórák programmal.
Talán a kétezres évek elején nyilatkoztad, hogy addig vagy 2000 koncertet adtatok. Most hol tartotok?
Most már jóval háromezer felett vagyunk, de az elején nem is vezettük ezt rendesen. Volt olyan év, hogy kétszáz fellépésünk is volt. Minket Bokros Lajos futtatott be, mindig ezt szoktuk mondani.
Akkor itt és most felteszem a klasszikussá vált kérdést: és ezt így hogy?
Úgy, hogy 93–94-ben születtek sorra a gyerekek, és folyamatosan jöttek a megvonások. A feleségem otthon volt a kicsikkel, és azon gondolkoztunk, mit is lehetne itt csinálni. Így elkezdtük magunkat menedzselni, és annyira összejött a dolog, hogy volt néha hetente öt-hat fellépésünk is.
No, akkor nézzük meg, mire is vagy a legbüszkébb? Gondolom, a Jethro Tull előzenekarának lenni, az fontos dolog volt.
Igen, az egy hatalmas élmény volt, de azt sem tudom már, milyen számokat játszottunk. De olyan emberek voltak testközelben, akikre korábban felnéztünk, mint a félistenekre. Hobó kapcsán pedig olyan emberrel dolgozhattunk együtt, akinek a Vadászat című lemezét még ifjan hallgattuk. Ezek nagy dolgok voltak.
És a Kövi Szűz Mária-templomban, a Szentendrei út közepén az adventi fellépés, ahol 37 év után összefutottunk, az hogy került a képbe?
Az úgy jött, hogy pár éve kitaláltuk, legyenek a M.É.Z. együttesnek különféle programjai. A koncertek már régről megvoltak, aztán lett egy olyan program, hogy táncház. Aztán, hogy van még egy „show-program”, ahol az Erin sztepptánccsoporttal jelenünk meg, ez amolyan magyar Lord of Dance. És lett egy irodalmi program is, ahol Kautzky Armand Robert Burns-versektől kezdve Thomas Dylanig verseket mond, amihez mi zenéket kapcsolunk. Negyediknek pedig kitaláltuk, hogy annyi szép karácsonyi dal van ebben a kultúrkörben, ezzel is lehetne kezdeni valamit. Készítettünk így egy összeállítást, a karácsonyi vásárokon, gazdasági alapon működik ez a dolog, a templomokban pedig egyszerűen ott a helyünk. A zenekarban van két hívő katolikus, egy református és egy evangélikus is. Amúgy ezeket a dalokat csak decemberben játsszuk, így októberben mindig elővesszük a kottát, hogy hogyan is volt ez, és újra megtanuljuk.
Az utolsó kérdésem az lenne, hogy hogyan tovább, de úgy látom, a M.É.Z. működni fog, amíg csak szusszal bírjátok.
Figyelj, vannak korbéli korlátok, Párniczky Ede bácsi, a hegedűsünk már 68 éves, de ameddig az egészségünk engedi, addig játszani fogunk. Mert hazai ír zenekarból mi voltunk az elsők, aztán volt egy kisebb felfutás, aztán megint csak már mi vagyunk.
