Kultúra
Az eltűnő magyar Moldva
Domonkos László felrázó helyzetjelentése a moldvai csángókról, 2022-ben
Igen, mielőtt hozzáfognánk Domonkos László igényes kivitelű művének ismertetéséhez, értékeléséhez, nem árt tudatosítani, hogy a rendszerváltás óta több mint 600 ezer magyar tűnt el Erdélyből. Ami rettenetesen nagy szám, hiába igyekeznek ennek élét elvenni a nyilatkozók. (Egynémelyek szerint az is örömre ad okot, hogy még mindig egymilliónál többen vallották magyar nemzetiségűnek magukat a Partiumban, Székelyföldön és a szórványban.)
Nos, a Jogar könyvkiadó által jegyzett Magyar Moldvát olvasva a miértekre is megkapjuk a választ. Mert a mi Erdélyünk elrománosítása előtt, már az 1800-as évek első felében hasonló törekvésekkel találkozhattunk Moldvában. Ahol, mint azt a szerző történelmi visszatekintésében meg is jegyzi, a középkor folyamán népes, magyarok lakta települések, településcsoportok voltak, olyanok, mint mondjuk Jászvásár, a mai Iaşi, amelynek panelrengetegében már elvétve sem hallunk magyar szót.
Nyolc fejezetben írja meg a múltat, a jelent, és a jelen helyzet kialakulásának miértjeit Domonkos László, akit a Nemzeti Kulturális Alap támogatott tavalyi moldvai, tényfeltáró utazásán. Megtudjuk azt is, hogy a szerző vagy 15 esztendeje járt már az Ojtozi-szoroson túl, nem ismeretlen neki az ottani világ. Az első fejezetekben felbukkanó idézetekből pedig megbizonyosodhatunk, mennyire jól ismeri a moldvai csángókra vonatkozó irodalmat. Az újságcikkeket is.
Domonkos László minden bizonnyal felrázná ezzel a könyvvel a magyar közvéleményt, bízik benne, hogy jajkiáltása eljut azokhoz is, akinek megadatott a lehetőség valamit tenni a megállíthatatlannak tűnő fogyás, a magyarul beszélő csángók eltűnése ellen. Tudjuk, sokan vannak, akik szívügyüknek tartják ezt a kérdést, februárban biztosan lesz megint csángóbál is valamelyik nagyobb sportcsarnokban. És talán működik még a keresztszülői mozgalom is, bár nem nagyon hallani róla.
A szerző jó szemmel veszi észre Róma, a Vatikán mindmáig számunkra elfogadhatatlan hozzáállását ahhoz az egyszerű törekvéshez, hogy a magyar anyanyelvű csángók magyarul is hallgathassanak szentmisét, és magyar papok pásztorolják őket. Hogy ne számítson már olyan nagy eredménynek az, hogy 2019-től Bákóban havonta egy alkalommal van magyar mise. Tudjuk, Róma a világegyházat vezeti, és az ortodoxiába beszorult román katolikusok, már csak számarányuknál fogva is fontosabbak, mint az a megmaradt néhány tízezer csángó. Akitől a halála előtti, utolsó szentgyónásán is megtagadják a magyar nyelvet.
Külön erőssége a könyvnek a csángó vagy a csángókért tenni akaró, velük élő értelmiség számbavétele. Meg kell állapítanunk, a szerző önhibáján kívül rövid lett ez a lista. (Talán csak egykori énektanárom, Jáki Teodóz OSB szerepe nem lett kellő részletességgel megemlítve, padig ő már vagy tucatnyi gyűjtőútján volt túl a nyolcvanas évek elején, amikor bennünket tanított. Ezekről az utakról pedig részletesen beszélt a heti egy énekórán, és megtanította nekünk az „Ó, Szent István, dicsértessél”-t is.)
Szóval rövid lett ez a névsor, amely az 1813-ban, Forrófalván született Petrás Ince János minorita szerzetessel indul, a csángók első krónikásával, akit ki tudja, milyen szándékú rablók öltek aztán plébániáján meg. Aztán itt van Neumann Mátyás, aki 1888-tól négy évtizedig volt Bogdánfalva lelkipásztora. Megismerhetjük Benedek Márton kálváriáját, aki ferences szerzetesnek készült, de a kommunisták szétzavarták a szemináriumát. Így lett 1957-ben orvos, majd 1980-ben, titokban pappá szentelték, és amikor gyanús körülmények között meghalt, a trunki háza előtti kútból rózsaillat szállt fel. Ezért a szekusoknak klórmésszel közbe kellett lépniük.
Aztán megismerhetjük a „szompolygó” Szeret partján 1974-ig élő költőt, Lakatos Demetert és Demse Márton írót is. Meg Perka Mihály nyugdíjas történelemtanárt és az ő sokakat zavaró csángó múzeumát. Aztán Lőrinc Celesztin internetes csángó rádióját, de persze Petrás Máriát és Iancu Laurát is. Megidézi a szerző azt a napot, amikor 1995-ben, Klézsén a felbujtott románok elégették az ajándék magyar könyveket. Mert a pap azt mondta, hogy magyar iskola lesz a pékség épületében, a románt pedig bezárják. És a templomot is elveszik a magyarok.
Hogy aztán Domonkos László nemcsak a szakirodalom ismerője, hanem a „terepen” is jól mozog, azt megtudhatjuk abból is, hogy amikor a még pislákoló Szent István-kultusz nyomában járva megtalálja egy focipálya melletti dzsumbujban azt a mesterséges barlangot, amit egy nyugdíjas kickófalvi ember épített vagy negyven esztendeje. Hogy az öreg, lebontott fatemplomból ide menekítse Szent Péter, Szent Pál és Szent István fából faragott szobrait. Amiket a fotós útitárs, Hetzmann Róbert jóvoltából mi is megtekinthetünk, a vadszőlőből frissen kiszabadítva.
