Kultúra
A mindenkori olvasót társszerzőnek tekintem
Interjú Böszörményi Zoltán íróval, költővel, az Irodalmi Jelen című folyóirat főszerkesztőjével
- Hogyan értékeli az Irodalmi Jelen elmúlt több mint húsz évét?
- Huszonkettedik éve vagyunk a magyar irodalmi lapok piacán, és bevallom, nem hasonlítottak az elmúlt évek egy vasárnap délutáni könnyű sétára a derűs, napsütötte Duna-parton. Az irodalmi lapok már amúgy is zsúfolt vásárterén csak az mer újabb irodalmi lapot indítani, aki nem tudja, ez mivel jár. Kezdetben Kányádi Sándor tartotta bennem a lelket, buzdított, lelkesített. Szerinte értelme van (volt) egy olyan irodalmi lapnak, amelyik nem tartozik szekértáborokhoz, nem kell senkit kiszolgálnia, nem függ senkitől. Egyedül az olvasó a nagyhatalom, akire viszont erősen oda kell figyelnie. Ma elmondhatom, hogy amit elértünk, a népszerűségünk, a látogatottságunk minden várakozásomat felülmúlta.
- Vannak-e olyan szerzők, akikre azt lehet mondani, hogy az Irodalmi Jelen fedezte fel, nevelte ki, tette sikeressé?
- A történelmi Magyarország területén bevittük az Irodalmi Jelent a középiskolákba. Pályázatot hirdettünk nekik. Hihetetlenül nagy volt a jelentkezők száma. A beérkezett írások többsége érdekes, izgalmas volt. Helyesírásuk is kiváló. Meg is dicsértük a magyar nyelv és irodalomtanárokat. Legalább hatan évek múltán is közölnek lapunkban. Varga Melinda évek óta vezeti a debütrovatot. Aki ott megjelenik, többnyire megveti a lábát más irodalmi lapoknál is. Számtalan novella-, vers-, humoreszk- és esszépályázatot hirdettünk. A nyertesek írásait kötetbe gyűjtöttük. Ma is ingyenesen letölthetők a honlapunkról. Slam poetry-versenyt is rendeztünk Budapesten az akkori Akváriumban. Egyedi, mondhatnám történelmi volt a negyvenezer dolláros regénypályázatunk. Néhai munkatársunk, Mányoki Endre, aki már nincs közöttünk, prózaműhelyt indított. Majdnem négy évig működtette. Öten, hatan az akkoriak közül még ma is jelen vannak írásaikkal az irodalmi lapok hasábjain. Természetesen az Irodalmi Jelenén is.
- Kiknek a könyve jelenhet meg az Irodalmi Jelennél?
- Tizenöt évig a saját pénzemen adtam ki azoknak a szerzőknek a köteteit, akiket én és társszerkesztőim érdemesnek tartottak erre. Színes a paletta, csak fel kell menni az Irodalmi Jelen könyvesboltjára, és ott ez kiértékelhető. Az elmúlt hat évben az NKA is könyvkiadási támogatásban részesített. Évente plusz négy könyvet adtunk így ki, ezzel a segítséggel.
- Az Irodalmi Jelen indulásakor semleges volt, mind két oldalról voltak szerzői és szerkesztői. Később, 2010 után a magyarországi szekértáborok közeledtek egymáshoz, aztán újra eltávolodtak. Befolyásolja ez a mozgás a lap életét?
- Az Irodalmi Jelen továbbra is semleges maradt. Több mint huszonegy év alatt nem álltunk sem jobbra, sem balra. Az irodalomnak nem ez a feladata. Véleményét mindenki elmondhatja, meg is teszi, de azok a bizonyos árkok nem azért léteznek, mert a jobb- vagy baloldali érzelmű írók utálják egymást, hanem mert úgy érzik, hol az egyik, hol a másik oldal kap több pénzbeli támogatást. Irodalomból nehéz megélni. Sokan vagyunk a pályán. Az irigység pedig rossz vért szül. Az íróknak és gondolkodóknak nem az a dolguk, hogy alpári módon szidják az éppen regnáló politikusokat, hanem tárgyilagosan és valós érvekkel alátámasztott párbeszédet kezdeményezzenek minden fórumon. Nagyon sok álhírt gyártanak, hányingert keltő valótlanságot állítanak, el is ment a kedvem a portáloktól. Inkább irodalmat olvasok, Móriczot, Jókait, Gárdonyit, Mikszáthot, Kosztolányit, Tamásit. Szeretek újraolvasni! Mi, az Irodalmi Jelen munkatársai nem hadakozunk senkivel. Ünnepeljük az irodalmat, szerzőinket, olvasóinkat, és azon vagyunk, hogy minél több fiatalt nyerjünk meg, és vonjunk be az olvasás-írás birodalmába.
- Tudjuk, hogy a gazdasági nehézségek miatt több magyar irodalmi orgánum állami támogatását felfüggesztik januártól. Ez várhatóan ró valamilyen többlet terhet, felelősséget az Irodalmi Jelenre?
- Nyáron már érezni lehetett, hogy a háború és az infláció megrekkenti a gazdaságot. Minél előbbre haladtunk az időben, világossá vált, hogy jövőre nagyon meg kell húznunk a nadrágszíjat. Az Irodalmi Jelen csak az utóbbi három évben kapott nagyobb pénzbeli támogatást. Tizenhét évig csak az én pénzemen élt az Irodalmi Jelen, tehát számomra nem újdonság, hogy jövőre nem vagy nagyon kevés támogatást kapunk.
- Hogyan látja a magyar magán-mecenatúra működését?
- A magyar mecenatúra mindig működött, csak nem „hangosan”, látványosan. Manapság a művészek, az írók, és mások is önkormányzati támogatásban részesülnek. Ami a magán-mecenatúrát illeti, talán a Prima Primissima díjak is ebbe a kategóriába tartoznak, de tudok olyan személyekről is, akik segítenek, és évek óta szponzorok.
- Regál című regénye több mint tíz év után jelent meg újra. Ebben a kötetben a huszadik század alapélményéről, a lágerélményről ír.
- Alexandr Solzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című regénye lebegett előttem, amikor a Regál megírásához fogtam. Az én lágertapasztalatom azonban ettől merőben különbözik. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek modern kori lágere semmiben sem hasonlít a megsemmisítő és munkalágerekre. Az én időmben Ausztriában, nevezetesen Traiskirchenben egyfajta emberkereskedelemről, brain drainről szólt. Aki fiatal, házas, gyermekes volt jó mesterséggel, az akkori pontrendszer szerint a kivándorlásban prioritást élvezett. Viszont az is igaz, aki abban az időben, az említett negyven évben ebbe vagy az ehhez hasonló lágerbe került, megtapasztalta mindazt, amit a Regálban megírtam. A Regál nem napló, hanem az egyén empirikus tapasztalatáról, a lágerélet egzisztencialitásáról fest korképet. A megdöbbentő, érzést és lelket próbára tevő történések autentikusak, az ott lakók igazolta valóságszövetek. Többször vissza kellett fognom magam, hogy enyhítsek a leírások, a megtörténtek visszatükrözésén. Harmincévnyi eltávolodás is szükségeltetett ahhoz, hogy feldolgozzam – elsősorban magamban – az akkori eseményeket. Talán kevesen tudják, hogy Orwell 1984 című regénye az angol olvasók körében évtizedek óta a toplista vezetője. A jelenet, amikor Winston, a vallatott arcához közelítik a kiéheztetett patkány drótfogdáját, s csak az ajtót kéne kinyitniuk, hogy az állatot az arcára szabadítsák, majdnem elviselhetetlen. Végül kattanást hall Winston, de az a csapóajtó zárulását jelzi. Az ember nehezen tud megbirkózni ezzel a jelenettel. Megvallom, engem is megviselt. Nos, egy német olvasóm pont így járt a Regállal, amikor olvasta, miként támadják meg Tamást érkezése napján. Lelkileg kiborította. Meg is írta nekem, hogy nem tudta tovább olvasni, annyira megviselte a jelenet. A valóság sokkal szörnyűbb dolgokat produkál, mint az irodalom. Az utóbbi néha halvány ismétlése az előbbinek. A Regál egzisztencialista, mondhatnám fejlődésregény, mert a főhős, Tamás, akinek a nevét az olvasó csak az utolsó előtti mondatokban ismeri meg, a modern kori lágerben megélt események folyamán, hacsak álomképként is, felszabadul létterhei alól, az alagút végén megjelenik vágyai megvalósulásának, azaz kivándorlásának reményfénye. A keleti kommunista blokkban élők százezrei tapasztalták meg ezt a léthelyzetet, de eddig egyikük sem regényesítette meg. Ezért egyedülálló a Regál nemcsak a magyar, de a világirodalomban is. Az évek során angol, francia, német, lengyel, román fordításban jelent meg. A német piacon nagyon jól fogadták, az amerikai kiadás pedig az Andrássy úti Terror Házában is több száz példányban fogyott.
- Barbadoson könnyebb írni, mint Magyarországon vagy Erdélyben?
- Az írás számomra nem helyfüggő. Bárhol vagyok, van egy ötletem, megfogalmazom. Már nem egészen nyolcévesen kivetett a sors, szüleim elváltak, apám Simándra küldött. Másfél évig ott jártam iskolába. A negyedik osztályt pedig Kolozsváron kezdtem a balettintézetben. Azóta állandó mozgásban vagyok. Városokat, kontinenseket, szigeteket váltok. Néha elkedvetlenedek ezért. Másrészt sok mindent nem írtam meg eddig, amit meg kellett volna, mert mindig feladatok elé állít a szükségszerűség, úgy érzem, hiábavalóan morzsolok fel annyi időt.
- Olvasmányos nagyregényével (Darabokra tépve) a próza legrégibb hagyományait képviseli, hiszen a regényt szórakoztató, csintalan, üde erotika járja át, ami magyar művekben ritkaság. Ugyanakkor filozófiai és esztétikai kérdések is felmerülnek, és a könyv metszéspontjában olvashatjuk Veesenmayer jelentését Horthyról és a magyar miniszterekről, valamint Apponyi Albert trianoni beszédét. Ezt a részt a Raffay Ernő történésszel készült interjú vezeti be. Mi volt a célja azzal, hogy ezt a három szöveget beletette a regényébe?
- A Veesenmayer-jelentés eredetileg lábjegyzetben volt, szintúgy Apponyi Albert gróf trianoni beszéde. Miután pontot tettem a szöveg végére, és két hét múlva újraolvastam, apróbb betűkkel ugyan, de a regény testébe szerkesztettem azzal a céllal, hogy ha majd németül, angolul, franciául, románul is megjelenik a regény, ha korpuszban van – mert a lábjegyzetet az olvasók kilencven százaléka átugorja –, akkor kevesebb eséllyel teszik ezt, megnyílik előttük is az első és a második világháborút idéző magyar történelem. Főleg az angol és a francia olvasóknak szántam, ismerjék meg, mit tettek elődeik Magyarországgal. Egyelőre idén csak román nyelven jelent meg, hűvös volt a fogadtatása. Jövőre biztosan nekem ugranak majd a véresszájú nacionalisták. De ha valaki higgadtan, elmélyülten olvassa szövegemet, rádöbben, hogy a történelmi események felidézése mind írásos dokumentumon alapszik, objektivitásra törekszik, visszafogott szomorúság lengi be. A francia fordítás remélem, jövőre lát napvilágot Párizsban, az angol nyelvű pedig vagy az Egyesült Államokban vagy Kanadában jelenik meg néhány hónapon belül.
- Amióta Ady megírta, hogy „Minden Egész eltörött”, nemigen ír senki klasszikus nagyregényt, hiszen nem összeállni látszik egy új egész, hanem folyamatos az atomizálódás. Nincs közös műveltség, nem ugyanazokon a dolgokon sírunk és nevetünk, nem ugyanazt ismerjük, tapasztaljuk. Regényét olvasva azon gondolkoztam, az embernek akkor is igénye van a teljességre, ha éppen nincs érvényes teljesség.
- Ma is vannak lábon járó enciklopédiák, de egyre kevesebben, és ahogyan elnézem, nemsokára az utolsók is kihalnak. A teljesség elsősorban a megismerésben, a megismerés lehetőségében rejlik. Viszont másféle igényt diktál a mai világ, ellehetetlenít bennünket a könyvtől, az alapos dolgoktól. Minden ugrásszerűen történik, a fogyasztói társadalom elidegenít a világtól, kiöli belőlünk a jót. Ezért vagyunk nyakig a válságban. A karrier érdekel, gyereket nem akarunk, a családnak már nincs meg a régi vonzereje, csak a pénz, az előremenetel érdekel, a nagy hajtásban egyszer csak arra ébredünk, hogy megöregedtünk. A Darabokra tépve, bár van egy vörös vonalként végigvezető cselekményszála, esszéregény is. A történelmi, filozófiai, a művészi életről szóló eszmefuttatásokat azért szőttem a szövegbe, hogy az olvasó kíváncsiságát felkeltsem, és továbbgondolásra késztessem. A mindenkori olvasót ugyanis társszerzőnek tekintem.
- Irigylésre méltó a regényében, hogy még az autómosók is bölcsészek, akikkel értelmes dolgokról lehet beszélgetni, miközben én inkább azt élem meg, hogy még azokkal sem tudok beszélgetni, akik elvben hozzám hasonló érdeklődésűek, státusúak. Nyugat-Európában, Amerikában az emberek tényleg nyitottak, nyugodtak, csak szinte lehetetlen beszélgetni, együtt gondolkozni?
- Kis nemzet vagyunk, kicsiny országban, viszont nagy lehetőségekkel megáldva. A mai magyar ember, már amennyire az elmúlt húsz évben megismerhettem – mert sok időt töltöttem külföldön –, rendkívül tehetséges és kitartó. Nyugat-Európában és Amerikában, Ausztráliában vagy Japánban – ott is jártam –, távolról sem olyan nyugodtak, türelmesek, nyitottak az emberek, mint amilyennek ön látja őket. Éltem, élek közöttük, és bizony ők is tele vannak gonddal, bajjal, válsággal. Amit pedig ön kér számon, és panaszol, az a jelenség megmutatkozik a Darabokra tépve lapjain. Az, hogy az egyik kocsimosó diák hallgató a bölcsészkaron, a kollégája pedig informatikus, a véletlen műve, valójában az életben is ezzel foglalkoztak. Csak azt írtam meg, azt a közeget, amelyben mozogtam. Bálint Tibor például a Zokogó majom című regényében a Sánta angyalok utcájának lakóit festette meg apokaliptikus képekben. Neki az a tapasztalat jutott osztályrészül.
- Regényében ott van a mai párkapcsolatok lenyomata, és miközben a szereplők hol összekerülnek, hol szétválnak, az olvasó fejében megfordul, hogy talán inkább az az igazi boldogság, ha az ember olvasgathat a könyvtárban, és örömet talál a zavartalanul áramló gondolataiban.
- Szereplőim nem archetípusok, ősképek, hanem a huszonegyedik század Észak-Amerikájában (Torontóban) élő hús-vér alakok. Ahogyan a társadalmi struktúrák változnak, úgy változik az egyén viszonya ezekhez a struktúrákhoz. Azt vallom, mindegy, mit teszek, csak érezzem jól magam a világban, mert a boldogság nem állandó állapot, csak ideiglenes, és azoknak a kiváltságosaknak adatik meg, akik tesznek is érte. Éppen ezért szeretném, ha minél többen elolvasnák a Darabokra tépve című regényemet, mert a groteszk, abszurd világot éppen úgy megtalálják benne, mint önmagukat, a saját életüket.
- Milyen kötetei jelennek meg a közeljövőben? Mikor lesz legközelebb Irodalmi Jelen-est?
- Az elmúlt két hónapban egy versfordításkötetet fejeztem be. Fecske Csaba válogatott verseit szerkesztettem meg, és rendeztem sajtó alá. Megírtam egy kötetnyi saját verset. Februárban, ha minden jól megy, jöhet egy újabb regény. Jövő őszre tervezzük a következő Irodalmi Jelen-estet.
