Kultúra
Egy tipp a családi szünidőre: Pinokkió
Ha az ember végig tekint Carlo Collodi Pinokkió című meseregénynek filmes feldolgozásain, lassan megfogalmazódik benne: e művel kapcsolatban a legfőbb kérdés az, hogy tulajdonképpen ki a főszereplője? Pinokkió vagy Gepetto? A válazsadás még nehezebb, ha az ember megnézi Guillermo del Toro művét, amely a karácsonyt megelőzően került a Netflix kínálatába.
Legalább ennyire érdekes, hogy melyik mű milyen gazdagsággal rajzolja meg filmes eszközökkel azt a regénybeli világot, amely különleges emberekkel, artistákkal, gonosztevőkkel, tündérekkel és állatokkal van tele. Ebben a tekintetben rendkívül érdekes a Disney 1940-es rajzfimes változata, amely az animáció eszközeivel hangsúlyozni tudja a mese világának életteliségét: ebben a filmben még a faliórák és a zenélős játékfigurái is élnek.
Az 1972-es olasz – és mondhatjuk így: klasszikus – változatban a színészi alakításra került a hangsúly, Gina Lollobrigida és Nino Manfredi tesz azért, hogy ez emlékezetes is maradjon. A 2002-es adaptációban már fontos szerepet kapnak a filmes trükkök, de egyértelmű, hogy a rendező, Roberto Benigni nem véletlenül osztotta saját magára a címszereplő karakterét: a filmet az ő játéka viszi el. Ő egyébként 2019-ben Gepettóként térhetett vissza a történetbe, Matteo Garrone rendező azonban már nem csak az ő zsenialitására alapozta sikerét, hanem a látványra is (figyelemre méltóak a maszkok, például a teljesen bábuszerűvé változtatott Pinokkióé), valamint a gyerekszínészek alakítására.
Guillermo del Toro vett egy nagy levegőt, és valami egészen újat tett le az asztalra. Először is, hogy a cikkünk elején felvetett kérdésre megadjuk a választ: az ő változatában a történetet a Tücsök meséli el, Gepetto ugyanis az ő lakhelyül választott fájából faragja ki bábját. Ráadásul ebben a változatban különös jelentőséget kap Gepetto élettörténete, vagyis a néző már megint vakarhatja a fejét: ez vajon kiről szól? Ez azonban nem rontja a történet befogadását, az, hogy hol a bábmester, hol Pinokkió, hol a Tücsök kerül előtérbe, inkább izgalmasan vibrálóvá teszi a művet.
Érdemes észrevenni, hogy Del Toro a történetet a Collodi-féle eredetihez képest jóval későbbre teszi: az első világháború alatt indul, Pinokkió „születése” pedig már az érett olasz fasizmus idején történik, így lehetőség nyílik arra is, hogy a rendező – ha csak finoman, a sorok között is – véleményt formáljon közösségről, társadalomról.
Ne higgyük azonban, hogy ettől a három főszereplő históriája elveszti meseszerűségét! Igaz, maga a történet realisztikusabbá válik, a film vizualitása azonban nem enged vissza minket a mindennapi valóságba. A mexikói származású rendező, aki az elmúlt évtizedekben alapos tapasztalatot szerzett képzeletbeli univerzumok felépítésében (Hellboy-filmek, A faun labirintusa, Penge 2, Bíborhegy Rémálmok sikátora), úgy döntött, lemond a CGI nyújtotta lehetőségekről, és az úgynevezett stop-motion technikát alkalmazza, vagyis visszatért az animációs filmkészítés egy korábbi szakaszába. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a látható karaktereket nem számítógépes grafikával alkották meg, hanem fizikailag készítették el azokat, és a mozgást fázisok rögzítésének sorozatával hozták létre.
De miért döntött a rendező egy ilyen „ókori” technika mellett? A válasz filozófiai természetű. A Pinokkió egy idővel kisfiúvá váló fabábu története, amelyet eddig vagy úgy meséltek el a filmesek, hogy minden szereplőt megrajzoltak, vagy élő szereplők egy bábbal vagy bábnak maszkírozott másik élő szereplővel játszottak együtt. Guillermo del Toro alkotásában azonban minden egyes karakter báb a Tücsöktől a Tündérig, tehát bábok alakítják az élő szereplőket és a bábot is, amiből – könnyen belátható – egy többbszörösen csavarodó, önmagába visszacsapó világ keletkezik, egy afféle logikai Moebius-szalag, ami végképp bizonytalanná tesz bennünket abban, hogy mi a mese és mi a valóság.
Guillermo del Toro alkotása tehát nem csak az ifjabbak számára lehet remek szórakozás egy szünidei délutánon, hanem a felnőttek, sőt a különös megoldásokra leső filmrajongók számára is.
