Kultúra
Komárom katonasírjai
Hol sírjaink domborulnak: Magyar és idegen katonák a révkomáromi temetőkben
Komárom tehát katonaváros volt, az volt már a római időkben is, hiszen innen nem messze, Szőnynél állt a rómaiak egyik legnagyobb pannóniai erődítménye, Brigetio, ahol folyamatosan állomásozott egy légió, tehát 4-5000 katona. Aztán a honfoglaló magyarok is megtalálták ezt a helyet, földvárat építettek a Duna és a Vág találkozásánál kialakult félszigetre. Ennek az erődítménynek a helyén fog majd felépülni a Bécset fenyegető török veszély miatt az 1550-ben megtervezett öregvár, majd ennek „orrára”, a Vág felé eső részen az újvár 1664 és 1673 között, mégpedig az alig 30 kilométerre lévő Érsekújvár 1663-as török kézre kerülése miatt is.
Így aztán egy, a török számára valóban bevehetetlen, vízzel körülvett erődítés vigyázta itt a Dunát, azon keresztül pedig Bécset. Az utolsó nagyobb török hadjárat is inkább elkerüli Komáromot 1683-ban. A török kitakarodtával aztán csökkent a vár jelentősége is, csak a napóleoni időkben virradt fel újra a napja, amikor 1809-ben a franciák császára másodszor is elfoglalta Bécset, és megverte az utolsó magyar nemesi felkelés lelkes, de szervezetlen hadát Győr alatt, akkor I. Ferenc császár és király éppen a sebtében megerősített komáromi várban húzta meg magát.
Nem volt ekkor egy királyhoz méltó vagy éppen jól védhető hely a komáromi vár, ezért aztán I. Ferenc úgy rendelkezett, hogy egy 200 000 katonát befogadni képes erődrendszert kell ide építeni. Hátha visszatér a franciák rettegett császára a legyőzhetetlennek hitt hadseregével. De Napóleon már nem tért vissza többé, az építkezés viszont Johann Gabriel von Chasteler táborszernagy vezetésével megkezdődött. A tervek szerint a jobb partra, az óvár és az újvár fedezetére újabb erődöket emelnek, de még előbb, 1827 és 1839 között korszerűsítették az óvárat. Majd a jobboldali hídfőerődöt, a Szent Péter-palánkot kezdték átépíteni, ebből lett később a félelmetes Csillagerőd.
Hozzávetőlegesen ezek az állapotok uralkodnak, amikor megindul 1848 őszen a szabadságharc, amelyben Komárom erődítéseinek megint csak nagy szerepük lesz. A vár harmadik, utolsó parancsnoka, Klapka György el is rendeli az építési munkálatok folytatását, osztrák ágyúzás közepette felhúzatja a homokhegyi erődöt, ebből lesz majd a későbbiekben az igmándi erőd, de a monostori erőd kiépítése is a magyar tervekben van, viszont az orosz túlerő 1849 augusztusára legyűri a honvédseregeket, lehanyatlanak a magyar szabadság zászlai.
A Habsburg-önkény viszont már 1850-ben lendületes építkezésbe kezd Komáromban. 1871-re el is készülnek a monostori erőddel, de megerősítik a Vág torkolata körüli terepet is. 1871 és 1877 között az igmándi erőd munkálatai zajlanak, de már ekkor látszott, hogy felesleges volt a nagy igyekezet. Napóleon és a francia dicsőség immár a múlté lett, támadásokra most már inkább keletről, Oroszország felől lehetett számítani. A tüzérség fejlődése pedig elavulttá tette ezeket a földből emelt erődítményeket. Amelyek tényleg „elnyelték” a régi, falromboló ágyúgolyókat, de a becsapódáskor robbanó változattal szemben már kevésbé voltak hatékonyak.
De persze raktárnak, laktanyának alkalmas volt az épületkomplexum, ahol az Osztrák Magyar Monarchia idején a „boldog békeévekben” is mindig komoly tüzérségi és gyalogsági erők állomásoztak. Ez utóbbiakhoz tartozott az erődítmény „háziezrede”, az 1857-től tartósan itt állomásozó 12. Vilmos főhercegről elnevezett k.u.k., tehát közös gyalogezred, a „tulajdonosáról” Habsburg-Tescheni Vilmos főhercegről elnevezve. Aki 1827-ben, Bécsben látta meg a napvilágot, 1842-ben pedig már katonának állt. Ekkor kapta meg a 12. gyalogezredet, amelyhez ragaszkodott is élete végéig, 1894. július 29-ig, amikor is egy lovasbaleset következtében elhalálozott.
No de még mielőtt alaposabban megvizsgálnánk a 12. k.u.k. gyalogezred Komáromban elhalálozott tisztjeinek a katolikus temetőben az 1800-as évek végén felállított obeliszkjét, nézzük csak meg Komárom temetőit, azok történetét. A város első, még az Árpádok idejéből való temetője a hajdani Szent András-templom körül, a cinteremben lehetett. Ezt a templomot aztán elsodorta az idő, a helyén felépült az óvár, idővel pedig a reformáció is megérkezett a városba.
Így a reformátusok a mai Kossuth tér helyén temetkeztek egészen 1711-ig, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró nagy pestisjárványig. Még 1993-ban, a vásárcsarnok építésekor is találtak itt sírokat, a csontokat össze is gyűjtötték, és átvitték a reformátusok ma is használatos temetőjébe, ami a katolikus temető mellett van, a kettő „cintorín” csak jelképesen van elválasztva egymástól. Ezt a temetőt 1785-ben nyitották, addig a belvárosban, klasszicizáló barokk stílusban felépített Szent András-templom környékén lehetett a katolikusok temetkezési helye. Ahová aztán a várban szolgáló, katolikus felekezetű katonákat is temethettek.
Itt, a katolikus temetőben állították fel 1887-ben az 1848–49-es honvédek közös síremlékét is, ami előtt ott van a „legöregebb huszár”, Skultéty László emlékköve is, aki a Trencsén vármegyei Hegyesmajtényban született 1738-ban, és 12 évesen már huszárnak állt apja mellé. Végül 22 véres hadjáratot harcolt végig, közte a napóleoni háborúkkal, és Aradon, 1831-ben, szolgálatának 81. évében tette le örökre a kardot. S ha már honvédek és huszárok, hát itt, a katolikus részen nyugszik Csaplovics József ügyvéd is, aki honvéd főhadnagyként harcolt a szabadságharcban, és 1914-ben, 90 évesen kísérték utolsó útjára.
Itt van a sírja Nemesszegi Károlynak (1826–1885), aki szintén ügyvédként tevékenykedett, de kapitányként, tehát századosként harcolt is a szabadságharcban. Ugyancsak itt nyugszik Lehoczky János (1830–1872) honvéd főhadnagy is, no és minden bizonnyal még sokan mások is ezekből a nagy időkből. Jól tudjuk, Komárom várának a védői végül a világosi fegyverletétel után 45 nappal, 1849. szeptember 27-én adták meg magukat, szabad elvonulás fejében. A tisztek még a kardjukat is megtarthatták, és az esedékes zsoldot is kifizették a legénységnek.
Aztán Bécs már jobban vigyázott a várára. A már emlegetett 12. gyalogezredben pedig szándékoltan nem magyar származású tisztek szolgáltak, ami jól látszik is az obeliszk talapzatának négy oldalán lévő táblákon. Az első táblára 1830-as, 40-es években született, és a hatvanas, hetvenes években, jobbára fiatalon elhalálozott „hauptmannok” és „lieutenantok” és „oberlieutenantok”, tehát századosok, hadnagyok és főhadnagyok vannak felvésve.
Neveik alapján leginkább az osztrák tartományokból származnak a tiszt urak, de van közöttük egy-két szlovák, no és lengyel nemesi családok sarjai is. A legutolsó nevek 1905 és 1907 között kerültek fel az obeliszkre, köztük találunk egy magyart is: Ladislaus Cziffra 1852-ban született, és 1907-ig szolgálhatta I. Ferenc Józsefet, a közös uralkodót itt, Komáromban.
A legtöbb megmaradt katonasír a nagy háború idejéből van a komáromi katolikus temetőben. Nekik az itt működő hadikórházban zárták le a szemüket, a valaha számon tartott 166 sírnak nem is olyan régen még nem akadt gazdája, közülük sokra már rá is temettek. Van itt aztán egy tömegsír is, 102 magyar katona teste porlad benne, akik egy 1919. május elsején, a csehek ellen itt indított támadás során vesztették életüket.
Amikor nem igazán Lenin, Kun Béla és a vörös zászló számított, ami alatt kénytelenek voltak harcolni. Hanem az, hogy remény nyílt arra, hogy visszafoglalják a csehek által megszállt, elorozott területeket. Végül van obeliszkje a II. világháború elesett katonáinak is, közel a két temető határához. A két évszám, 1939 és 1945 mellett más írás nincs rajta, csak egy rávésett, magyar rohamsisak mutatja, kikre is akartak vele emlékezni.
