Kultúra
Az intézményvezető kurátor: Szegő György
A Műcsarnok művészeti igazgatója színpadképek tervezésével kezdte, de közbeszólt a rendszer
Tisztelt Igazgató úr, ön már olyan sok mindent tett le az asztalra, hogy nem is igazán tudom, mivel kezdjük ezt a beszélgetést.
A színházzal. A Babarczy László vezetésével megújult Kaposvári Csiky Gergely színház kiemelkedően kreatív csapatával együtt alkotott előadások tervezői feladatai mellett az ottlét rendkívüli humán stúdiumokat is jelentett számomra a 70-es, 80-as évek fordulóján. Több legendás előadás – a Candide, a Bíbor sziget, a III. Richárd, a Két úr szolgája vagy a Nehéz Barbara – látványa is átütő sikert aratott. A fiatalon elhunyt Ács János rendező mellett a Csárdáskirálynő, a Munkásoperett, végül a Belgrádi BITEF 82 rangos Világszínházi Fesztiválon az összes fődíjat elnyert Marat halála tervezője is lehettem. Jutalmul az akkori – a lengyel Szolidaritás példájától rettegő – kultúrpolitika részleges szilenciummal tüntetett ki, azaz, csak Kaposváron tervezhettem. Ekkortól kezdtem kiállításokról írni és tárlatokat rendezni. De a színházat sem adtam fel, amikor már újra dolgozhattam. Az egykori előadások a magyar színháztörténet „örök darabjai”, de jórészt nincs róluk felvétel, kivéve a televízióban is sugárzott műsorokat. Egy konkrét, a korszakot jellemző példa Hrabalnak a Győrben tervezett Bambini di Praga színházi változata, ennek egyszerre hat díszlettervezőjét és a rendezőjét is eltiltották. Évekig nem juthattunk szabadon munkához. Tehát volt egy hihetetlenül jól induló színi pálya, amiből mégis volt hová átmenni. Mert képzőművészként voltak már kiállításaim, például a Fiatal Művészek Klubjában, a Fészekben, a Bercsényi 28 galériában. Ezek – és néhány publikáció – nyomán szabadúszóként dolgoztam a 80-as évekbeli Magyar Nemzetben, az ÉS-ben, no és később sokat írhattam a Fotóművészetbe és az Új Művészetbe is. 1989 után pedig jó 25 évig ez a sajtómunka a színházi tervezésekkel párhuzamosan ment.
1982-ben tetézte még „bűneimet” a Gerle János építészettörténésszel együtt csinált Építészeti tendenciák című kiállítás is a Budapest Galériában – 300 meg nem valósult épület tervével –, amit a szűkkeblű hivatalos szakmai ítélet nem kedvelt. Majd újra Jánossal együtt a Velencei Biennále magyar pavilonjában 2000-ben rendezett és tervezett organikus – és egyszerre ökológiai karakterű – építészeti kiállítás, a Mi vagyunk Atlantisz jött. Utána a 2001-es Álmok álmodói kiállítás átütő tartalmi- és látvány-sikere is fájt a „fősodor” szerint ítélkezőknek. Ezt a hatalmas tudomány- és műtörténeti munkát kétszáz jeles tudós segítette. Mégis, kimondatlanul, újra szilencium vett körül alkotóként. De két egyetemen tanítottam, és megvédtem a befogadói esztétikáról írt doktorimat. A kutatás műcsarnoki munkámban igen jól hasznosul. Véletlen vagy sem, de tény, hogy építész diplomamunkám egy múzeum tervezése volt.
Talán nézzük meg, milyen kurátori feladatokat oldott meg az elmúlt években, itt a Műcsarnokban?
Azzal kezdeném, hogy még vendégként kurátora és látványtervezője voltam az I. Építészeti Nemzeti Szalonnak. Egyik legsikeresebb tárlatunk,a Nicolas Schöffer retrospektív kiállítás építészettörténeti felét is én „hoztam”. Kurátorként és látványtervezőként én jegyeztem a második építészeti szalonkiállítást is.
Ha jól tudom, közreműködött a most is látogatható Wagner Nándor jubileumi kiállítás megformálásában is.
Igen, úgy gondoltam, hogy még erősebb lesz ez a kiállítás egy, a művészhez kötődő fontos építészeti elem megidézésével. Wagner ugyanis – még a Képzőművészeti Főiskola előtt – bírt egy építésztechnikusi végzettséggel. És kint, Japánban tervezett is egy meditációs teret, egy saját teaházat, amely előtt ott áll az itthon legismertebb szoborcsoportjának, a Filozófiai Kertnek első öntvénye. Hát innen jött az ötlet erre az installációra: e két műve itt is egymásra találhatott. Kiteljesedett a pálya, Wagnernek van magyarországi szobrászata, svédországi és japáni plasztikai életműve. Bár nem sűrűn rendelünk évfordulóhoz kiállítást, de a 100 éves jubileum szimbolikus dolog. A következő évben Reigl Judit tárlata is ilyen lesz. Talán még izgalmasabb bemutatni, ha a művészek több műfajt is magas szinten művelnek. Ilyen volt idén Barabás Márton vagy éppen most Molnár Sándor festők tárlata is, akik a plasztika műfajában is rendkívüli alkotók.
Hogyan találta meg önt ez a műcsarnoki művészeti vezető feladat?
Mindenképpen van egy „kiállításcsináló” múltam, hiszen sokáig dolgoztam például a Prágai Quadriennale kiállításokon látványtervezőként, kurátorként. A 90-es évek végén is kaptam szép kurátori feladatot a Műcsarnokban, A látvány című kiállításon, amelynek az alcíme így szólt: Képzőművészet a magyar színház- és filmművészetben. De másutt voltam látványtervezője a magyar filmes emigrációt bemutató Ennyi/Cut című tárlatnak is. Abban nagy segítségemre volt mostani műcsarnoki műszaki vezetőnk, Steffanits István is.
A látvány volt az első munkája ebben az épületben?
Nem, még korábban volt egy hasonló színházi kiállítás, amelyből egy kisebb, a kaposvári teátrumot bemutató egységet én rendeztem-terveztem. De visszatérve arra, hogyan kerültem ide, itt az elődöm távozásával űr keletkezett, ekkor megtalált Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia vezetője, aki ismerte az építészeti, iparművészeti írásaimat. És éppen voltak akkoriban olyan saját kiállításaim is, amelyek a szakmai körökben feltűnést keltettek. Kellett írnom vezetői pályázatot. Hogy volt-e versenytársam, azt máig nem tudom. Tehát hivatalos pályázat nem volt, de 2014-ben leadtam írásban az elképzeléseimet. Jankovics Marcell is erősen támogatta ezeket. Gondolom, még a vendégkurátorként csinált első építészeti szalon is meggyőző ajánlás lehetett.
Akkor itt van ez a kiadvány a 120 éves Műcsarnokról Hét év 150 kiállítás címmel, amely egy kiállítás katalógusa is egyben. Ez egy összegzés az elvégzett munkáról, ahol olyan sikerek voltak, mint Steve McCurry Afgán lánya, Sebastião Salgado Genezis című tárlata, vagy éppen a már emlegetett Schöffer-kiállítás. Mivel lehetne ezeket még kiegészíteni, milyen eseményeket lehetne még kiemelni?
Nehéz ilyent elvárni tőlem, mert mindegyik tárlatunk egyformán fontos volt, a pici is és a nagy is.
De úgy emlékszem, az Afgán lánynál a Dózsa György útnál állt a pénztár előtti sor vége.
Ez a kiállítás a fotós szekcióban valóban kiemelkedő sikerű volt. Amikor leírtam a pályázatomat, abban benne volt, hogy 60 százalékban lesz majd képzőművészet, amibe az installáció- és a videóműfajt is beleértettem. Más kérdés, hogy e műfaj képviselői közül egyesek önként kizárták magukat. Az építészet, az ipar- és tervezőművészet 30-, a fotó 10 százalékkal szerepelt, ezt tartottuk. Ugyanakkor tudtam, hogy véget akarok vetni annak a hosszan regnáló praxisnak, hogy egy meglehetősen szűk kör egyre inkább kisajátíthassa magának az intézményt. Pedig a Műcsarnok ormára a művészek még Ferenc Józseffel együtt írták fel: „A magyar képzőművészetnek”.
Szóval, ebben a felosztásban a fotóművészet tíz százalékot kapott, de végül a képzőművészeti kiállításoknak lett arányosan is a legnagyobb közönsége. És az idelátogatók örültek annak, hogy egyfajta rendszerváltás a vizuális kultúrában is megjelent. És ez az előző időszakokhoz képest a látogatószám ugrásszerű emelkedését is meghozta. A többször is elért éves 100–140 ezres látogatószám pedig igen biztató eredmény.
Három külföldi kiállítót emlegettünk, de azért többségében magyar alkotók művei vannak itt kiállítva. Közülük kit, vagy melyik kiállítást tudná kiemelni?
Talán az Aranykor – Az Osztrák-Magyar Monarchia festészete című tárlatot, ahol a régióból azokat a művészeket hoztuk ide, akik abban az időben kiállítók voltak a Műcsarnokban is. A kiállítást, egyik mesteremnek, Sármány-Parsons Ilonának nagyban köszönhetjük, aki Bécsben és Londonban neves kurátor és műtörténész. És ő korábban nagyon sokat segített nekem, amikor sok bécsi kiállításnyitóra eljártam. Evvel talán sikerült behozni azt az elmaradást, ami addig a ritkás „szocialista utazások”, az elzártság miatt felhalmozódott. Az álmos Bécs akkoriban ébredt rá hagyományaira, szinte kéthetente mehettem Bécsbe, a sajtóban beszámoltam az ottani vizuális kultúra felíveléséről. Nekem ez szinte egy újabb egyetem volt. Azt gondolom, hogy 120. éves Aranykor tárlat volt a legsikeresebb. Erről a korról ilyen átfogó tárlat Magyarországon még nem volt. E kiállításunkhoz is természetesen hozzárendeltünk tudományos szakmai konferenciát. Két kiállításnak volt 35 ezer nézője, ennek és a Salgado fotóinak.
Beszéljük akkor már a szalon-kiállításokról is. Ezekre ugyancsak tömegek jönnek be.
Azt gondolná az ember, hogy Salgado után itt is legjobban szerepel majd a fotó, de nem. A legvonzóbb a népművészet szalonja volt, a második épp jövőre lesz.
Még Fekete György szorgalmazta ezeknek a kiállításoknak a visszahozatalát.
Ez elvárás volt, de nekem sem volt ellenemre, úgy gondoltam, legalább mérjük fel, hogy milyen alkotói és nézői igény van rájuk. És az ilyen tárlatokra a Műcsarnok impozáns terei igen csak alkalmasak. Volt itt is szembeszél, ám a siker kétségtelen, ezek a hangok mára elhallgattak.
És mit lehet tudni a jövő évről?
Lesz egy kis téli szünet, amikor csak részlegesen leszünk nyitva, a nyári melegben pedig a hűtéssel vannak gondjaink, hiszen Schickedanz Albert architektúrája ilyenkor üvegházként működik. Így lesz még egy szünet a Múzeumok Éjszakája után, amely az egyik legsikeresebb, társművészetekkel együtt szervezett programunk. Ezek miatt feszítettebbek a jövő évi terveink.
És mit emelne ki a tervezett kiállítások közül?
2023-ban egy Frissen-kiállítással indulunk, amelynek évek óta az a hagyománya, hogy minden teremnek külön művésze és kurátora van. Ezt a formát korábbi vezető kurátor kollégám, Bán András „találta fel”, igen népszerű mind a művészek, mind a publikum köreiben.
Minden terem elkelt már?
Persze, ez a kiállítás már a munkafázisban van. Elvileg egy, másfél év kell egy tárlat előkészítéséhez, és most is elkezdtük még időben a munkát. Ezután lesz a második Népművészeti Nemzeti Szalon. Az őszi-téli szezonban a már említett Reigl Judit jubileumi kiállítása következik, ami mellett lesz a II. Párizsi Iskola tárlata, majd jön Gémes Péter emlékkiállítása. Az ő munkássága a fotóművészet és a képzőművészet határán mozgott. És kiemelkedik a Budapest Fotófesztivál nyitóeseménye, a világhírű pozsonyi Jan Saudek aktjainak a kiállítása is. A Kieselbach Galériával közösen az egykor Amerikából hazatért szobrásznak és festőnek, az Európai Iskolához tartozó Jakovits Józsefnek is lesz tárlata. Lesz egy kiállításunk a Várfok Galériával együttműködésben is, mégpedig Francoise Gillot-nak, Picasso szeretőjének és múzsájának a tárlata, aki maga is remek festő. Tán mondanom sem kell, hogy a határon túli magyar alkotók mennyire fontosak számunkra, így például a nagyváradi Ujvárossy László grafikusművésznek, a Partiumi Keresztény Egyetem professzorának is lesz kiállítása nálunk jövőre. És maradtak még meglepetések is.
Mi a nagy álma, milyen kiállítást látna nagyon szívesen a Műcsarnokban?
Hogy mivel dolgozunk, arról nem egyedül gondolkodom, jó a szakmai párbeszéd a vezető kurátorral, Kondor-Szilágyi Máriával és más munkatársakkal is. 2024-ben például újra lesz építészeti szalon, ami persze közel áll hozzám. De nem kötődöm ehhez erősebben, mint a képzőművészethez, hiszen 1983-as színházi letiltásom óta elsősorban képzőművészettel foglalkozom. Tehát: adva lesz az építészeti szalon, amin belül egy Csete György–Csete Ildikó kiállításra is nagyon szívesen gondolok. Szerettem volna korábban Makovecz Imre halálának a tizedik évfordulójára egy tárlatot, remélem végül ez is megvalósulhat majd a szalon mellett. Őt egyik legfontosabb mesteremnek tartom, úgy vélem, kiállításával az Akadémiával együtt tartozom az emlékének és a közönségnek.
Végül, a kurátor kifejezés mikor gyökeresedett meg Magyarországon?
Jó kérdés, korábban a kiállításrendezőt használtuk. De úgy gondolom, hogy mára a bevett idegen eredetű kifejezésnél jóval fontosabb az a tartalmi és szellemi határnyitás, ami a Műcsarnokban történik. A vizuális kultúra említett „rendszerváltása” viszont még nem fejeződött be. Ezen és a felújításon is dolgozunk.
