Kultúra
Barcaföldvár „bazilikája”
Utazások a régi Erdélyben: Barcaföldvár elhagyott evangélikus temploma
Barcaföldváron első szándékkal nem is ezt a rengetegnagy tornyú templomot akartuk megnézni, erről szinte semmit sem írnak az útikönyvek, internetes platformok. Csak hát a Német Lovagrend hajdanán a tiltás ellenére kőből rakott várának maradványai felé tartva egyszerűen lenyűgözött bennünket a település régi központjában álló templom mérete. És nemcsak a Szászföldre oly jellemző sisakban végződő vaskos, égbe nyúló tornya, hanem hajójának magassága és hossza is. Meg is álltunk, de konstatálnunk kellett, hogy a templomot körülölelő erődfalra épített barokkos felépítménybe foglalt, időrágta tölgyfakapun sehol egy felirat, hogy kivel lehetne kinyittatni az épületet.
Még szerencse, hogy a 13. századi román alapokra a 15. század folyamán felépített templom melletti, már románok lakta valamikori szász házban adtak egy telefonszámot, amit aztán tárcsázás után fel is vettek. Hetven felé tartó férfi jött meglehetősen hosszú várakozás után a méretes kulccsal, a négyezres város 17 megmaradt szász lakójának egyike. A beszélgetés egyszerre folyt német és román nyelven, és így megtudtuk azt is, hogy a tizenhét jelenlegi barcaföldvári szász között nincs egyetlen gyermek vagy fiatal sem.
Igaz, a szászok már 1900-ban is kisebbségben voltak a Brassó irányából betelepülő románokkal szemben. Belőlük akkor ezeregyszázhatvankettőt számoltak össze, ezerharmincketten pedig szásznak vallották magukat. Magyar mindössze 261 fő találtatott akkor, ma, talán ha kétszázan vannak. Az uralkodó vallás így az ortodox mellett evangélikus volt, utóbbinak 1039-en mondták magukat 1900-ban. Tehát mondhatni, hogy a szászok itt egyöntetűen Luther tanait követték, mégpedig a források szerint az 1551-es esztendőtől kezdődően.
Ebből következtethetünk arra, hogy a keletelt, kis túlzással, bazilika méretekkel bíró templom még katolikusnak épült, gótikus stílusban. Az erdélyi, szászföldi gótikus templom pedig nem igazán hasonlítható a nyugati, óriási ólomüveg ablakokkal, cifra támpillérekkel, tornyocskákkal épített testvéreihez. Már csak azért sem, mert ezek a templomok itt mindig menedékül is szolgáltak a zűrzavaros évszázadok során. A barcaföldvári templomot is vaskos kőfal veszi körül, és főhajóján is csak kis, kör alakú ablakokat találunk, kivéve a négyszögletes záródású szentélyét, ahol a gótikából jól ismert, hosszan elnyúló, csúcsíves ablakokon keresztül ömlik be a fény.
Pontosabban ennek a fénynek az útjában áll az 1799-ben épített, hatalmas orgona. A templom eredeti, gótikus szárnyasoltárát még 1804-ben a brassói Fekete templomba szállították át. Most az orgona alatti, azzal együtt épített oltáron csak egy elesett emberhez lehajoló, őt átölelő Krisztust mutató, vélhetően a 19. században készült oltárképpel találkozunk, ez a templom egyetlen képi ábrázolása. Felette pedig ott a felirat: VERBUM DOMINI MANET IN ATERNUM, amely szerint az Úr szava örökké megmarad.
Igen, ez bizony így is van, viszont a templom már évek óta üres. Pontosabban ahogy megtudtuk, minden augusztusban van itt egy-egy orgonakoncert, az utolsó istentiszteletet pedig 2017-ben, Luther fellépésének 500. évfordulóján tartották falai között. A szentély végétől alig száz méterre található, ugyancsak hatalmas méretű, még 1785-ben emelt paplaknak 2014-ig volt viszont idegenből érkezett lakója. Aki ellátta a környező településeket is Isten igéjével, de aztán visszaköltözött Bécs mellé, azóta az erődtemplomáról híres, sorozatunkban is szereplő Prázsmárra kell menni az itteni evangélikusoknak úrvacsorára, és onnan jön a tiszteletes is, ha utolsó útjára indul valaki a maradék 17 szászból Barcaföldváron.
Hogy miért is fogytak el innen a szorgalmas szászok, arra részben a templomban is találunk magyarázatot. Mert a hajó déli falán, a szentély közelében jó magasra helyezve ott van a tábla a Nagy Háború 27 helyi szász áldozatával, mégpedig meglehetősen szokatlan módon. Ők 27-en a halálozásuk időrendi sorrendjében lettek felfestve. 1914. december 30. az első dátum, akkor halt meg Wilhelm Janesch valószínűleg az orosz fronton, a sort pedig az 1921. április 2-án, a vélhetően háborús sérüléseibe belehaló Michael Rootz zárja.
Sokkal „népesebb” az oltár bal oldalára, a második világháború halottainak névsorával felállított nagyméretű fatábla. Amelyiken a harcokban elesettek 45 ember, jobbára férfiak mellett jobb oldalról ott vannak az „Nachkriegszeit”, a háború utáni kitelepítéses, kényszermunkás időszak áldozatai is. Mégpedig összesen 18-an. Ez a lista is eléggé szokatlan módon, házszámok szerint van sorba állítva: Wilhelm Bernndörferrel indul, aki a kettes szám alatt lakott, és 284-es szám alatt lakó Martin A. Riesenburgerrel záródik, aki láthatóan utólag került fel a táblára.
Azt a kalauzunk említette, hogy innen a mostanában sokat emlegetett Donbaszba hurcolták el mindenféle munkára az embereket, és az ő édesanyja is onnan jött vissza, mielőtt ő megszületett. Aztán a legnagyobb érvágás az itteni német anyanyelvű közösségen mégis csak a Ceausescu-időkben történt. Mikor a conducator nagy kegyesen engedélyezte, hogy a szövetségi Németország jó nyugatnémet márkákért megvegye az itteni szászokat. Akik éltek is ezzel a menekülési lehetőséggel, így ürült ki aztán teljesen az erdélyi szászok földje. A falvaikba, házaikba pedig román telepesek érkeztek, vagy cigányok foglalták el és lakták le azokat.
A templomba, pontosabban a láthatóan végül tárolásra használt oldalhajóba egy a déli falához utólag épített bejáraton jutottunk végül be. S mindjárt a kapu után megállapíthattuk a padlódeszkák kopottságából, hogy valaha sok ember megfordulhatott itt. A deszkákból összerótt, szürkére festett padokban pedig még ott árválkodik néhány ülőpárna, és énekeskönyv is. És egy Lutherről még a 19. század második felében készült, idealizált színes nyomat is ott van bekeretezve a falon.
A hátsó karzat felett pedig egy meglepően nagyméretű, latin nyelvű felirat örökíti meg a „horribilis” 1838-as földrengést. Aminek pusztítása után máig láthatóan vashevederekkel szilárdították meg a főhajó falait. Az újjáépítéssel Andreas Fink lelkipásztor és Georg Lukas bíró vezetésével, 1840-ben végeztek. Amikor is Andreas Schoppel volt a gyülekezet „fungense”, intézője, és Johannes Altstaedter a közösség „orátora”, szószólója.
Ők, a büszke, tehetős szászok biztosan nem gondolták, hogy egyszer majd végképp kiürül hatalmas, de vasárnaponként így is mindig megtelő templomuk. Hogy azt már csak egy-egy koncert, vagy ide vetődő turista miatt nyitják ki. Ameddig lesz olyan barcaföldvári szász, aki vigyáz a kulcsaira.
