Kultúra

Kurátorok: Zsikla Mónika

Az aranyozás tudományától a kortárs művészeti kiállításokig, monográfiákig

Kurátorokkal készített interjúsorozatunk mostani részében a legutóbbi Velencei Biennále magyar pavilonjának kurátorát, Zsikla Mónikát kérdezzük. Természetesen mindenekelőtt erről az egyik legrangosabb képzőművészeti seregszemléről, de a restaurátorkodással induló pályafutásáról, legutóbbi és aktuális munkáiról és terveiről is esett szó.

Kurátorok: Zsikla Mónika
Zsikla Mónikával az Andrássy út 110. szám alatti, múzeummá alakított palotában beszélgettünk
Fotó: MH/Purger Tamás

– Itt ülünk az Andrássy út 110. szám alatt egy modern ízlés szerint berendezett múzeumban, amelyet Q Contemporary néven ismernek a kortárs képzőművészetet kedvelők. És amelynek vezető kurátora Zsikla Mónika. Hogy lesz valakiből vezető kurátor?

Olvastam a kurátortársakkal készült korábbi interjúkat, és olvasás közben pont azon gondolkodtam, hogy az én utam mennyire más volt. Persze, mindenki útja totálisan különbözik másokétól. Az én pályaindulásom a restaurátor szakmához kötődik. A kétezres évek legelején restaurátorok mellett kezdtem el dolgozni, és olyan csodás mesterek tanítottak például aranyozni, mint Kovács Éva, aki akkoriban a Szépművészeti Múzeum restaurátoraként (is) dolgozott. A Szent István-bazilika több mint két évtizedes restaurálási folyamatába én a kupola fázisánál csatlakoztam be, és rettentően izgalmas másfél év volt ez az életemben. Ekkor találkoztam anyagokkal, technikákkal és fiatal képzős hallgatókkal, akikkel a munka végeztével hosszas sörözések mellett boncolgattuk a világ nagy dolgait. Ezek a beszélgetések nagy hatással voltak rám. Ekkoriban édesanyám pedig türelmesen kérdezgette, hogy akkor eldöntöttem-e már, hogy mi is szeretnék lenni, mert nagyon örül annak, hogy fiatal művészekkel sörözgetve ventilálom az élet nagy kérdéseit, de valahogy megnyugtató lenne számára, ha felsőoktatási keretek között kanonizálnám ezeket a folyamatokat. Ekkor felvételiztem a PPKE művészettörténet-esztétika szakpárjára, és végleg elköteleztem magam a művészet teoretikus oldalával.

– Miből írta a diplomamunkáját?

A festészeten belül az a típusú radikalitás, ha úgy tetszik nullpont érdekel, amit a monokróm festészet jelent. Ebből írtam az OTDK-dolgozatomat, és a dolgozat megosztott első helyezést ért el, így az lett a diplomamunkám is. Most pedig a doktori disszertációmat is a monokróm festészetről írom.

– Hol volt a diploma után az első munkahelye?

Már az egyetem alatt dolgoztam. A művészettörténetet és az esztétikát is még a klasszikus ötéves képzésben tanultam, és egyszerűen imádtam az egészet. Nem volt kérdés számomra, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Remek tanáraim voltak, akik most is a pályán vannak, és nemcsak tanárként, hanem kurátorként is dolgoznak. Bár az némileg csalódást okozott, hogy a kortárs művészetig, amit a legjobban vártam, már el sem jutottunk a képzés során. Szóval végigküzdöttem magam a kiklád szobrokon, középkori alaprajzokon, a garamszentbenedeki úrkoporsó ikonográfiáján, de amit a legjobban szerettem volna tanulni, addig nem jutottunk el.

Nagyon szeretett a Pázmány művészettörténet szakára járni
Nagyon szeretett a Pázmány művészettörténet szakára járni
Fotó: MH/Purger Tamás

– Tényleg, a Marosi Ernő tanított akkor még?

Igen, jártam be az óráira az ELTE-re, ő egy élő legenda volt. Azt remélem, hogy a mi generációnkból is lesz legalább néhány hozzá fogható kultikus tanárfigura.

– Hol volt az első munkahelye?

Már az egyetem alatt szerettem volna dolgozni, de a restaurálásból lassan kikoptam az egyetem főállású elfoglaltságai miatt. Harmad- vagy negyedéves voltam, amikor elkezdtem a Kisterem Galériában dolgozni. A második kiállításától kezdve részt vettem a galéria életében, és tíz évig dolgoztunk együtt a galéria alapítójával Valkó Margittal. Fantasztikus és egyben nagyon tanulságos volt együtt épülni, fejlődni a galériával. A legtöbb szaktársam nagy, közgyűjteményekkel rendelkező intézményekbe próbált gyakornokként bejutni, nekem pedig nagyon más iskolát adott a kereskedelmi galéria, ami ugye merőben más dinamikák szerint működik, mint egy nagy közintézmény. Rengeteg dolgot tanultam, és szédületes tempó volt, amikor egyik művészeti vásárról a másikra utaztunk. 2014-ben, amikor megkaptam a Kállai Ernő-ösztöndíjat (1991-től segíti a kortárs képzőművészet kutatását – a szerk.) akkor alkalmam nyílt egy kicsit lelassulni és kutatásra és szellemi munkára összpontosítani. Az ösztöndíj három éve alatt pedig szabadúszóként maradtam a Kisterem külsős munkatársa. Ebben az időszakban, 2015-ben az első OFF-Biennále Budapest projektjeként Zombori Mónikával közösen csináltuk a Vörös farok és kék ceruza című kiállításunkat, amire a mai napig nagyon büszke vagyok.   

– Mi volt az első kiállítás, amit teljesen egyedül jegyzett?

2015-ben Konstellációk címen rendeztem meg egy Szíj Kamilla grafikai munkásságát bemutató hatalmas kiállítást a Zsolnay Kulturális Negyed–Pécsi Galéria m21-ben, majd 2016-ban, egy épp a diplomájára készülő prágai képzőművésznek, Klara Hosnedlovának csináltam kiállítást a budapesti Horizont Galériában. A kiállítás anyagának az elkészítésébe a férje, Igor Hosnedl is becsatlakozott, így önálló kiállítás helyett végül egy duo show lett a Red Riding Hood. Klara Hosnedlová pedig azóta sztárművész lett, Berlinbe költözött, egyik kiállítását a másik után nyitja, várólisták vannak a munkáira, és két remek galériával is együtt dolgozik.

Úgy érzi, pontosan ott van, ahol lennie kell
Úgy érzi, pontosan ott van, ahol lennie kell
Fotó: MH/Purger Tamás

– Hosszú várólisták vannak a munkáira. Mit is akar ez jelenteni?

Gyakori jelenség manapság a képzőművészeti világban, hogy egyes művészek munkáira várólistákon követik egymást a művekért sorba álló gyűjtők. Sok esetben a „hájp” generálja ezeket a listákat, de erről nem szeretnék beszélni. Más esetekben pedig technikai sajátosságokból adódik, hogy egy művész csak kevesebb munkát tud készíteni. Klara Hosnedlová például maga által hímzett (kép)felületeket hoz létre, és egy hímzés elkészítése sokkal lassabb folyamat, mint egy festmény megfestése. De ugyanez az aprólékos technikai körülmény igaz Keresztes Zsófia mozaikszobraira is. Vagyis számos művész esetében a technika generálja a „listák” létrejöttét.

– No, ha már eljutottunk Keresztes Zsófiáig, beszéljünk egy kicsit az 59. Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonjáról, amit Keresztes és Zsikla Mónika neve fémjelez. Aminek anyagát a napokban mutatják be a Ludwig Múzeumban.

Izgalmas pillanatok előtt állunk, mert csütörtökön reggel kezdjük a velencei pavilon anyagának budapesti installálását. A kiállítás anyaga szinte teljesen ugyanaz lesz, mint amit Velencében mutattunk be, de az anyagot most a Ludwig Múzeum kiállítótereihez kell igazítanunk. Ez nem lesz könnyű, mert a kiállításunk annyiban helyspecifikus volt, hogy a magyar pavilon tengelyszimmetrikus tereihez terveztük az egész anyagot. Velencében, a főtengelyre szimmetrikus terekben a szobrok szinte egymás tükörképei voltak, és ezt a körülményt nem igazán lehet átültetni.

– Milyen visszhangok voltak?

Azt gondolom, hogy „kimaxoltuk”. Rengeteg pozitív visszajelzés érkezett a nemzetközi szcéna felől, és érkeztek kedves visszajelzések (bár lényegesen kevesebb) a hazai szcénából is.

– Hát igen, néhány cikket lehetett csak olvasni…

Egykori tanárom, German Kinga felkérésének köszönhetően néhány éve óraadó vagyok a MOME posztgraduális MUKUME képzésén. Kulturzsurnalizmus a kurzusom neve, aminek a keretei között a Velencei Biennálék sajtótörténetén és a magyar szereplések tanulságokkal teli 127 évén szoktunk végigtekinteni a hallgatókkal. Az olvasmányok között szerepel többek között az a Balkon hasábjain publikálódott interjúsorozat is, aminek a keretei között az egykor kiállító művészek és kurátorok mesélnek saját tapasztalataikról. Néhány kivételtől eltekintve nagyon lehangolók a nyilatkozatok, és a legtöbb beszámoló hangot ad annak a csalódásnak, hogy nagyon sok pozitív nemzetközi visszajelzés érkezett, magyar reflexió meg csak néhány.

A múzeum aktuális kiállítása
A múzeum aktuális kiállítása Mira Brytka kevésbé ismert alkotásait mutatja be
Fotó: MH/Purger Tamás

– Nem érdekli az embereket itthon a kortárs képzőművészet?

Erre a kérdésre sok mindent tudnék válaszolni… de a lényeg talán nem is ez, hanem az, hogy egy Velencei Biennálén való szereplés nem pusztán a kortárs képzőművészet ügye. Hanem egy egész ország ügye, országreprezentáció, és elgondolkodtató, ha az itt elért sikereknek nincs hazai visszhangja. Mert ez nem a kortárs képzőművészet belső ügye, hanem egy egész ország ügye, és olyan súlya van, mint mondjuk egy olimpiai szereplésnek. A nemzetközi sajtóban gyakran úgy is hivatkoznak a Velencei Biennáléra, mint a kortárs képzőművészet olimpiája.

– Tényleg, miért pont ez a projekt nyert? Azt, hogy mások mivel pályáztak, honnan lehet tudni?

Arról, hogy miért mi nyertünk, a zsűrit kellene megkérdezni. A pályázati anyagok pedig jelenleg is elérhetők a Ludwig Múzeum honlapján az adott év zsűrijének névsorával együtt. A Ludwig Múzeum oldalán közzétett nyílt pályázati felhívásra 2020-ban a miénkkel együtt összesen tizenöt pályázat érkezett be.

– Keresztes Zsófiát mióta ismeri?

Már jó ideje baráti kapcsolatban vagyunk, de korábban nem csináltunk közös projektet. 2016-ban meghívtam Zsófit a miskolci művésztelepre, és onnan datálódik a barátságunk.

– Láttam fotókat a műteremről, ami inkább egy hangár.

Amikor a Velencébe készülő munkák közül a harmadik szobor alapjának kifaragásánál tartott Zsófi, akkor azzal a „jó hírrel” hívott fel, hogy kinőtte a régi műtermét. Ekkor még hátra volt 16-17 szobor megfaragása és elkészítése. A művek kivitelezéséhez szükséges anyagi források előteremtésében számtalan hazai magángyűjtő volt a segítségünkre. A hangár műterem kibérlését pedig szintén egy kedves magángyűjtő támogatásának köszönhettük.

– Evezzünk el akkor most Velencéből, egészen Tihanyig. Egyik legutóbbi munkája a bencés apátságban volt a nyáron látogatható. Ez volt az Ereklye, Haydnkopf című tárlat.

A kiállítás az Esterházy Magyarország Alapítvány felkérésére jöhetett létre az apátság akkor újonnan átadott kiállítóterében. A kiállítás alapötlete Czigány Balázstól, az alapítvány vezetőjétől származott, és Haydn és az Esterházy-udvar kapcsolatához nyúlt vissza. A kiállításra általam felkért The Rest in Peace (Keresztes Zsófia, Keresztesi Botond, Lőrinc Lilla, Borsos János, Szinyova Gergő) formáció alkotói a maguk módján dolgozták fel és tették mindannyiunk számára elgondolkodtatóvá, újra átélhetővé Haydn elveszett koponyájának nem mindennapi történetet. A nyár folyamán rengetegen kifejezetten a kiállítás miatt látogattak el a tihanyi apátságba, és nagyon sok pozitív visszajelzést kaptunk.

Kinyitva előtte ott van egyik büszkesége, a Rákóczy Gizelláról készített monográfia
Kinyitva előtte ott van egyik büszkesége, a Rákóczy Gizelláról készített monográfia
Fotó: MH/Purger Tamás

– Akkor most már tudom azt is, melyik kiállítására a legbüszkébb, a velenceire.

Igen, szerintem mindig az aktuális munkáját imádja egy kurátor, bár mondhatnám azt is, hogy Rákóczy Gizella életművének a feldolgozására és a róla írt monográfiámra is nagyon büszke vagyok. Azt hiszem, hogy egy művészettörténész munkájának az egyik legnagyobb küldetése egy művész életművének a feldolgozása lehet.

– Mi lenne az „álomkiállítás”, amit megvalósítana? Még egy Velence?

Nem, nem gondolnám, hogy még egy Velence. Most azt érzem, hogy jókor és jó helyen vagyok, és pont azt csinálom, amit egész életemben szerettem volna. Az az álmom, hogy tovább dolgozhassak és sok tehetséges fiatal művésznek segíthessek elindulni a pályán.

– Tényleg, pontosan hol is vagyunk most?

Queenie Rosita Law a Q Art Group igazgatója és alapítója, aminek a Q Contemporary budapesti múzeum épülete a fő intézménye. Queenie sokáig élt Londonban, ahol tervezőgrafikusként végzett a Saint Martinon. Az általa alapított intézmény nemcsak a kelet-közép-európai fókuszú gyűjteményének ad otthont, de az intézményünk célja, hogy a régió művészei számára is egy figyelemre méltó platformot teremtsünk. A Q Contemporary státuszát tekintve egy magánmúzeum, céljait tekintve pedig egy olyan kortárs művészeti intézmény kíván lenni, amely egyrészt teret biztosít a kelet-európai régió művészetéről folytatott diskurzusnak, másrészt kiállításaival igyekszik is ebbe a diskurzusba bekapcsolódni. Tevékenységünkkel szeretnénk felhívni a régióban élő és alkotó tehetségekre a figyelmet, továbbá szeretnénk olyan elkötelezett gyűjtőket és magángyűjteményeket is bemutatni, akik és amik nélkül elképzelhetetlen lenne a régió kortárs művészete. Nonprofit intézményről lévén szó befektetésnek kevéssé tekinthető az alapító vállalása, amit leginkább missziós törekvésként jellemeznék. A jövőben pedig szeretnénk ezt a missziót folytatni, és olyan rejtett életműveket bemutatni, mint a jelenlegi, Csillag Eszter rendezésében megvalósult Mira Brtka művészetét bemutató retrospektív kiállítás.

– Mit tartogat a következő év?

A színfalak mögött én már lázas tempóban egy Keserü Ilona miniretrospektív kiállításon dolgozom, amit a terveink szerint 2023 márciusában fogunk megnyitni, és amivel Ilona jövőre esedékes 90. születésnapja előtt szeretnénk tisztelegni. Hatalmas megtiszteltetés egy lassan 90 esztendős művésszel együttdolgozni.

Kapcsolódó írásaink

Kurátorok: Fehér Dávid

ĀFehér Dávid tanít az ELTE-n, vezeti a Közép-európai Művészettörténeti Kutatóintézetet, de mindezek mellett hazai és külföldi kiállításokat is rendez

Kurátorok: Rockenbauer Zoltán

ĀA Rockenbauer Zoltánnal készült interjúból megismerhetik a kurátorok munkáját, megtudhatják azt is hogy mik azok a blockbuster kiállítások.