Kultúra

A korszellem katarzis helyett extázist keres

Interjú Bene Zoltán íróval

Bene Zoltán a kortárs magyar széppróza egyik legizgalmasabb egyénisége. Ha a nyolcvanas évek második felétől kezdve  hiányoltuk a megéltséget, az elevenséget, a valóságot, a mai embertípusokat, a hely szellemét, és a szerző beavatottságát a magyar prózából, hát Bene bőséggel és finomkodás nélkül, mégis nagy érzékenységgel mutatja be az elmúlt húsz-harminc év életérzését, hangulatait, jellegzetes figuráit regényeiben és novelláiban. 

Bene Zoltán író-szerkesztővel az alföldiségről, a prózaírás veszedelmeiről és korunk nem bináris gondolkodású emberéről beszélgettünk.

A korszellem katarzis helyett extázist keres
Bene Zoltán prózaíró, szerkesztő a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron
Fotó: MH

Mostanában jött meg a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárról. Milyen élmény volt? 

– Egyrészt az új novelláskötetemet, a Teremt, és-t mutattuk be Luzsicza Istvánnal, másrészt Király Farkassal és Fekete Vincével a KMI12 program tavalyi és idei antológiáit. Nagyon kellemes élmény volt: rengeteg program, amelyek átfogó keresztmetszetét adták a kortárs magyar irodalomnak, sok érdeklődő, köztük szép számmal gyerekek, fiatalok. 

Rendhagyó irodalomórákat is tartott az elmúlt hónapokban. Milyenek a mai tizenévesek, lesz-e belőlük író vagy olvasó? Mi érdekli őket?

– Temesi Ferit idézve, manapság többen írnak, mint ahányan olvasnak. Mindazonáltal nekem jók a tapasztalataim a rendhagyó órákon. A tizenévesek érdeklődők, olvasók is akadnak köztük nem is kevesen, és az órák után előfordult, hogy bevallotta egyikük-másikuk, hogy maga is ír. A statisztikai adatokat alátámasztják egyébként az én tapasztalataim is: az olvasók nagy hányada nő, a középiskolás korosztályban is túlnyomó többségében a lányok forgatnak könyveket.

– MMA-ösztöndíjasként (Magyar Művészeti Akadémia) min dolgozott?

– Az Igazak munkacímű regényem  megírására  kapott hároméves ösztöndíjam augusztusban járt le. Ez egyfelől családregény (nem a saját családom története), másfelől történelmi regény, ám egyúttal városregény is lesz, miközben a bűnügyi, a társadalmi vagy éppen a fejlődésregény eszközei, stílusjegyei is fölbukkannak benne. A könyv cselekménye három idősíkon bonyolódik: a 19., a 20. és a 21. században, jobbára, de nem kizárólag azok első negyedében, a helyszín pedig főként Szeged és környéke, azaz a szegedi nagytáj. A regény jövőre jelenik meg, mintegy harminc részlet viszont olvasható volt már a Kortárstól a Tempevölgyön a Tiszatájig, az Alföldtől a Székelyföldön át a Helikonig, vagy éppen az Irodalmi Jelentől a Hitelen keresztül a Magyar Naplóig − és még jó néhány lapban.

Hogy érinti önt, hogy 2018-as Áramszünet című regényében ábrázolt apokaliptikus események közül több hasonló megvalósult 2019-től folyamatosan?

– Bő húsz éve szajkózom, hogy egy civilizáció végnapjaiban élünk (amelyek akár még hosszú évtizedekig eltarthatnak), szóval nem lepődöm meg…

A Mandola története című regényében Krúdyt idézi arról, hogy szerinte azt kell írni, amit a közönség szeret, mert ha az író azt írja, amit akar, kigúnyolják. A Mandola az, amit szeret az olvasó, vagy az, amit ön akart írni?

– Krúdy ezt a sikerei után írta, vagyis (talán) arról beszél, hogy a bevált receptet kell követnie, hiszen azt várják tőle… A kérdésére válaszolva: nem hiszem, hogy tudnék mást írni, mint azt, amit én akarok és ami érdekel, de nyilván az öröm, ha kiderül, hogy nem csak engem... A történetben hiszek, a mesélésben. A próza lényege, azt hiszem, a történet…

Bene Zoltán, Döme Barbara és Király  Farkas a Marosvásárhelyi Nemzetközi  Könyvvásáron
Bene Zoltán, Döme Barbara és Király Farkas a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron
Fotó: Facebook/ Bene Zoltán

– Mennyire tudatos törekvés, hogy a regényben a hely szelleme, az alföldi életérzés jelen legyen?

– Az Alföld egy egységes kultúrtáj, az itt uralkodó életérzés is jellegzetes. A török hódoltság után ez a tájegység minden tekintetben átalakult: a kihalt vidéket újratelepítették, a hatalmas erdőségeket nagyrészt kiirtották, a lápvidékeket lecsapolták, kialakult a puszta és a nagy gabonatermelő területek. A mai Alföld egy fiatal, mindössze pár száz éves vidék. A középkori Alföld egészen más világ volt: vizes-erdős, amolyan vad dzsungel. A hódoltság öröksége lehet talán az is, hogy az Alföld élen jár az öngyilkossági statisztikákban és az alkoholizmusban is, a gyökerek itt mások, mint azokon a tájakon, ahol nem dúlt százötven éven keresztül folyamatos háború, ahol nem hurcolták el vagy gyilkolták meg a lakosság jelentős részét, hogy a helyükre később a szélrózsa minden irányából hozzanak telepeseket… Hogy tudatosan törekedtem-e az Alföld genius locijának megragadására? Alföldi vagyok, ebben a közegben élek, talán nem is tehetnék másként…

– Tényleg így volt, ahogyan írja a regényben: jött a rendszerváltás, és mi egyre csak vártunk valamire. 

– A képlet 1990 előtt egyszerűnek tűnt: része vagyunk a Gonosz Birodalmának, ám a Jó Világába törekszünk. A lórúgást az jelentette, amikor a rendszerváltozás után igen gyorsan kiderült, hogy a Gonosz Birodalma és a Jó Világa édestestvérek. Nem történt egyéb, mint hogy az egyik disztópiából átléptünk egy másikba: 1984-ből a szép, új világba. 

Hol és hogyan van benne  az író a Mandola történetében?

– Az egész nemzedékem benne van, szándékaim szerint. Egy nemzedék, amelynek a veszteség az alapélménye. Számos ilyen volt már, persze, tisztában vagyok vele; azonban ettől még a mi generációnk is a veszteségein szocializálódott, s lett olyanná, amilyenné. 

– Mennyire vitte vásárra a bőrét  ezzel a történettel? 

– Az ember mindig vásárra viszi a bőrét. Egy költő talán direktebb módon, azonban a prózaíró is benne van mindenben, amit ír. Ha nem is szembeötlően és közvetlenül, de nyilvánvalóan. És ez mindig veszélyes. 

– Nagyon kedveltem azokat a részeket, ahol a regényben megszólaltak a rezonőrök. Például, amikor arról vitatkoztak, lehet-e didaktikus az irodalom. Újraéltem az efféle viták tehetetlen dühét és értelmetlenségét. Úgy érzem, a mai embernek nagyon fontos, hogy ne kelljen folyton fehér és fekete között választani, mert már tudja, hogy az csapda. Ön hogyan látja ezt?

– A mai ember úgy tesz, mintha igényelné az árnyalatokat, ám valójában a jelszavak, jelmondatok világában élünk. A szlogenek korszakában. A vitákon is jól megfigyelhető ez: nemigen sorakoznak az érvek, sokkal inkább (olykor egészen erőszakos) akaratátvitel a jellemző. Én úgy látom, Gyenge Zolinak igaza van, amikor azt írja, a világ egyre primitivizálódik. Igen. És a világban az ember. Marcuse egydimenziós embere korunk hőse. Akinek a fekete fekete, a fehér fehér, közben azonban úgy tesz, mintha átgondolná a kérdést, megvizsgálná más perspektívából is, valójában azonban csak ismétli, amit szerinte ismételnie kell, s amiben hinni érdemes, mert megéri. Hivatalosan a természettudományos világkép az uralkodó paradigma, ám a tudományban is legfeljebb hiszünk, nem értjük, nem tapasztaljuk meg, nem éljük meg és át. Habár mintha ez a tudományba vetett hit is egyre jobban inogna… Pelevin írja a legújabb regényében (A Legyőzhetetlen Napban), hogy a nyugati civilizáció embereinek a gondolkodása a napjainkban non binary thinking, azaz a nem bináris gondolkodás. Nem olyan ez, Pelevin szerint, mint az orwelli doublethinking (duplagondol), mert az arra kényszerített emberek azért érzik az ellentmondást a kijelentésekben (a háború – béke; a szabadság − rabság), hanem sokkal rosszabb, mert a nem bináris gondolkodású ember már nem érzi a paradoxont, ehelyett elfogadja, hogy a két pólus egyszerre igaz. Ezáltal pedig lehetetlenné válik bármiféle értékválasztás.

A regénye  nagyon-nagyon sok mindent elmond  a vidéki nagyvárosról és jellegzetes alakjairól: művészeiről, hajléktalanjairól, kocsmatündéreiről, egyetemistáiról, a művészetről, az irodalomról, a szerelemről, a szexualitásról, az emberi kapcsolatokról.

Ezek az alakok és problémák feszt belemásznak az írásaimba. Az MMA-ösztöndíjas regényben is ott tobzódnak…

Mandola történetében megfogalmazódik a rendszerváltás utáni évek, évtizedek életérzése, jellegzetes korabeli alakok bukkannak fel
Mandola történetében megfogalmazódik a rendszerváltás utáni évek, évtizedek életérzése, jellegzetes korabeli alakok bukkannak fel
Fotó: MH

 Ön szerint mi az oka annak, hogy ha valaki megpróbál őszintén boldog lenni, annak gyakran nekitámad a környezete, mintha azt gondolnák, itt nem szabad boldognak lenni. Jellemző mintázat ez a térségben?

– Nem tudom, hogy ez mennyire általános jelenség. A Mandolában ez egy sajátos pszichózis eredménye. Igaz, egész Köztes-Európa egy sajátos pszichózisban él…

Nagyon mély igazság van abban, ahogy könyv végén a tragédia igazi okairól ír. Ön szerint meg tudjuk még tanulni, mik a határaink, mi a sorsunk? Mit kell tennünk, hogy elérjen, amire vágyunk, ami hozzánk tartozhat?

– Attól tartok, nem. A korszellem az örök jelent preferálja, s ahogy Szentmártoni Jani barátom fogalmaz: a katarzis helyett az extázist keresi. Folyamatosan extázisban élni, egyfolytában az extázisra törekedni – ez nem vezet sehová, csakis ebbe az örökkévalósággá merevített pillanatba, ebbe a végeérhetetlen jelen időbe.

– Az önről szóló portréfilmben beszél a történelem kapcsán arról, hogy ma már olyan időket élünk, amikor a környezet kevésbé élettér az ember számára. Említi azt is, hogy a polgári demokrácia létrejöttével Nyugaton a legtöbben úgy gondolják, már csak csiszolgatni kell az optimális formán. Pedig az emberiségnek még rengeteg tanulnivalója lenne, de vajon ideje is van-e? 

– A nyugati ember (de a többi civilizációban élő is egyre inkább) egyfelől egy mesterséges környezetben él, másfelől kiszakadt természetes közegéből, a közösségből. Az organikus közösségek erodálódnak az ipari forradalomtól és a Felvilágosodástól kezdve, s mára a legelemibb mikroközösség, a család is a romjaiban hever. Korunk hőse nem csak az egydimenziós ember, de a self-made-man is, miközben ez is csak látszat és csalás és ámítás. Az őseink szemében elképesztőnek tűnő jómódban élünk, minden pillanatban használunk egy igen magas szintű technológiát, amit egyébiránt nem értünk, de a mélyben ott munkálnak a százezer éves ösztönök, érzések, igények, vágyak… Csoda, hogy zavarodottak és frusztráltak vagyunk? Hogy időnk van-e? Nem tudom. Az emberiségnek reményeim szerint igen, a civilizációnknak aligha. 

- Mint az ő-zős városok egyikében élő író, még sosem esett abba a kísértésbe, hogy őzős regényt írjon? Vagy valamelyik szereplője ő-zzön? (Móricz Zsigmond például teremtett egy ilyen irodalmi parasztnyelvet, amiben erő volt, de azért sokan viccesnek is tartották a túlkapásaival.)

- Ma már Szeged nem ő-zős város, sőt, már gyerekkoromban sem volt általános a szögedi nyelvjárás használata… Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjaiban amúgy adott volt a lehetőség, de nem tettem. Biztosan azért is, mert nem tudok ő-zni, s annál rosszabb – lásd Móricz esetét – nincs, mint mikor az ember elszúrja a tájnyelvet. De szükségét sem éreztem, őszintén szólva…

Kapcsolódó írásaink