Kultúra
Kurátorok: Fehér Dávid
Az interjúsorozat következő részében a Szépművészeti Múzeum kurátorát ismerhetjük meg, aki többek között a nyári Matisse-tárlatot is jegyzi
– Egyetemen tanít, kutatóintézetet vezet, miközben olyan tárlatoknak a kurátora, mint a Szépművészeti Múzeum nyári, nagy Matisse-kiállítása vagy a debreceni MODEM vele egy időben futó retrospektív Lakner-tárlata. Mi volt az első kiállításrendezése és hogyan jutott el idáig?
– Művészettörténet és esztétika szakra jártam az ELTE-n, majd az egyetemi diploma megszerzése után a Szépművészeti Múzeumba kerültem. Itt, 2011-ben az első kiállításom egy kamaratárlat volt: Lakner László Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című festményét mutattuk be az 1800 utáni gyűjtemény kabinetkiállítás-sorozatában. Egy olyan művet állítottunk ki, amelyet korábban nem láthatott a nyilvánosság. Lakner 1960-ban festette ezt a művet, majd beadta a Fiatal Képzőművészek Stúdiója éves kiállítására, de onnan kizsűrizték, nyilvánvalóan politikai okokból. Minden bizonnyal azért, mert kényes, traumatikus kérdéseket érintett. Később, 1970-ben egy olasz biológus házaspár megvásárolta ezt a képet, mégpedig igen kalandos körülmények között.
– Mi lehet egy képvásárlásban a kaland?
– A házaspár egy sejtbiológiai konferenciára érkezett 1970 nyarán Budapestre, de leutaztak a Balatonhoz is. Onnan tartottak vissza a főváros felé, amikor felvettek egy hippi külsejű stoppost, aki nem volt más, mint Szentjóby Tamás, a korszak és napjaink legendás alkotója, akivel az autóban beszélgetni kezdtek, és mondták, hogy érdekli őket a képzőművészet, kérdezték, tudna-e ajánlani nekik egy kortárs festőt. Szentjóby Laknert ajánlotta, el is mentek hozzá, és annyira beleszerettek ebbe a képbe, hogy megvásárolták és magukkal vitték. Így Olaszországba került a mű. Az évek során Lakner elvesztette velük a kapcsolatot. A mű komoly nyomozás után került vissza Magyarországra.
– No és hogy zajlott ez a komoly nyomozás?
– Tudtuk, hogy a vásárlót Roberto Tosinak hívják, és hosszas keresgélés után egy biológiai szakcikk absztraktjában rá is bukkantam erre a névre. Így találtam meg az ekkor már nyugdíjas Tosi egykori munkahelyét, ahol sikerült elértünk egy olyan embert telefonon, aki még együtt dolgozott vele, és meg tudta adni az elérhetőségét. Így Rómában el is látogathattam hozzá, és ott volt a kép is. Ez egy felejthetetlen pillanat volt, hiszen a művet korábban csak fekete-fehér reprodukciókról ismerhettem. Tosi jóvoltából azóta ez a kép hosszú távú letétként a Szépművészeti Múzeumban van.
2011-ben be is mutattuk a Varrólányokat, és most másodjára, a Lakner-életmű-kiállításon, a MODEM-ben is látható volt.
– Ha jól tudom, Lakner Lászlóról írta a szakdolgozatát és a doktori disszertációját is. És nyáron itt volt ez a retrospektív Lakner-kiállítás Debrecenben. Mit kell erről tudnunk? Mi volt a koncepciója, hány mű lett kiállítva végül?
– Hosszú ideje terveztük az alkotóval ezt a tárlatot, hiszen az előző ilyen tárlata Laknernek 2004–05-ben volt, a budapesti Ludwig Múzeumban, ami rám is nagy hatással volt. Az évek során több kisebb kiállítást is rendeztem Lakner művészetéről, például 2016-ban a bécsi Collegium Hungaricumban a konceptuális műveit mutattuk be. De egy ilyen nagy, az életmű egészét áttekintő kiállításra egészen mostanáig kellett várni. 1500 négyzetméteren mintegy száz művet mutattunk be. A tárlat létrejöttében nagy szerepe volt Lakner ajándékának, hiszen 2020-ban úgy döntött, hogy 40 művét a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozza. Ezek már Németországban készültek, és nagyon jól kiegészítik a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő korai Lakner-műveket. Ez a gyűjtemény önmagában is elég lenne egy kiállításhoz. A debreceni tárlat mintegy harmadát tették ki a Szépművészeti Múzeumból érkező alkotások, amelyek kiegészültek más közgyűjteményekből és jelentős magángyűjtőktől kölcsönzött főművekkel is. A tárlat áttekintést nyújtott Lakner alkotói periódusairól az 1950-es évek végétől napjainkig.
– A Matisse-tárlat viszont egy intézmény, a párizsi Centre Pompidou gyűjteményéből lett összeállítva. Kurátorként beleszólhatott, hogy milyen művek szerepeljenek benne?
– A Matisse-kiállítás létrehozása más jellegű feladat volt, hiszen egy intézményközi együttműködés keretei között valósult meg, és a kiállítás alapját egy intézmény, a Centre Pompidou gyűjteménye adta. Ebben a projektben a párizsi intézmény kurátorával, Aurélie Verdier-vel dolgoztam együtt. Nagyon izgalmas feladat volt műveket válogatni Matisse életművének első, áttekintő igényű hazai kiállításához. Óriási megtiszteltetés, hogy közreműködhettem egy ilyen projektben.
– No és akkor odaadtak minden művet, amit kinézett magának?
– A kurátornak nagyon fontos feladata, hogy a lehető legjobb műtárgylistát állítsa össze, a Pompidouval is mintegy öt évig készítettük elő ezt a tárlatot, és úgy gondolom, hogy a Pompidou nagyon nagyvonalúan adott nekünk fontos Matisse-műveket erre a kiállításra. De léteznek olyan objektív okok, amik miatt bizonyos művek nem tudnak utazni. Akár műtárgyvédelmi okokból, de mondhatok egy extrém esetet is: állítólag, amikor Matisse odaajándékozta a Pompidounak a Román blúz című festményét, kikötötte, hogy az csak tűz esetén hagyhatja el az épületet. Ennek ellenére is elmondható, hogy fontos főművek, sarokpontok érkeztek Budapestre Matisse minden alkotói periódusából.
– Aztán itt van egy ön által még 2020-ban összerakott, Budapestről indult utazó kiállítás is, Sean Scully Átutazó című retrospektív tárlata. Amit két hete nyitottak meg Zágrábban.
– Ez a projekt nekem nagyon-nagyon fontos volt. Sean Scully a kortárs absztrakt festészet egyik kiemelkedő, világhírű alakja. A 2020-ban, Budapesten rendezett nagy, retrospektív kiállításának én voltam a kurátora, és Scullynak is az volt az elképzelése, hogy ez a kiállítás utazzon. Olyan gyakran előfordul, hogy egy utazó kiállítás megérkezik ide, Budapestre. De olyan sokkal ritkábban fordul elő, hogy egy tárlat innen induljon útjára. A Szépművészeti Múzeum általam rendezett kiállítását azóta három helyszínen is bemutatták. Először Athénban a Benaki Museumban, aztán Bolognában a MAMbóban, most pedig a folyamat egyfajta megkoronázásaként Zágrábban, az MSU-ban látogatható márciusig, ahol monumentális művek jelenhetnek meg monumentális terekben. Scully retrospektív utazókiállításának létrehozása óriási élmény, nagy kaland volt. Fantasztikus volt együttműködni Scullyval, a stúdiójával, izgalmas tapasztalat volt kooperálni a különböző partnerintézményekkel.
– Menet közben változott is a kiállítás?
– Így van! A tárlat a helyszín adottságainak – a terek karakterének és a lokális kontextusnak – megfelelően kismértékben változott, de a törzsanyag, a tárlat 85-90 százaléka ugyanaz maradt. A budapesti volt a legtöbb művet bemutató, legkomplexebb tárlat, viszont a zágrábi kiállítás alapterülete talán még ennél is nagyobb: ott hatalmas egybefüggő terekről beszélhetünk, itthon pedig több, kisebb téregységre épült a tárlat. Elképesztően hatnak ezek a monumentális művek a zágrábi nagy terekben!
– Tavaszig lesz nyitva a kiállítás. És mi lesz utána, mit érez egy kurátor, ha leszedik a kiállítását?
– Mindig egy projekt vége a legszomorúbb. A kiállítás installálása, az installálás befejezése és a kész tárlat bejárása pedig a legjobb érzés. A legcsodálatosabb az, amikor nyílnak ki a ládák, és ott vannak fizikai valójukban is a műtárgyak, és kerülnek fel a falakra, épül az egész, és egyre szebb, erősebb lesz. Ez a legjobb élmény, a legszomorúbb pillanatok pedig a bontás idején vannak. A Scully-tárlatnál is szomorú volt a budapesti bontás, de ott volt a fejünkben, hogy a kiállítás utazik tovább. A Matisse-kiállítás bezárásának szomorú pillanata után nagy örömöt jelentett, hogy közvetlenül utána utazhattam a Scully-kiállítás zágrábi állomásának installálására: egy új kiállítás létrehozása mindig várakozásokkal és örömökkel teli időszak.
– A közelmúltban zárt be egy másik projektje a Millennium Házában lévő NEO Kortárs Művészeti Térben, itt egy olyan művet mutattak be, melynek utaztatása kis túlzással akár egy pendrive-on is megtörténhet. Ez William Kentridge Lágyabban játszd a táncot című videóinstallációja.
– Igen, ez megint egy másfajta kiállítás volt: mindössze egy művet mutatunk be, amelyet a Szépművészeti Múzeum vásárolt meg 2017-ben, és most mutattuk be először ezt a különleges videóinstallációt.
– Tényleg, egy ilyen művet hány példányban árulnak?
– Ez változó. Az ilyen videóműveknél hasonló szisztémát alakítottak ki, mint a sokszorosított grafikáknál. Van ötpéldányos, tízpéldányos videó is, tehát ez változó, de erősen limitált példányszám. Ezt a művet először készülésének évében, 2015-ben láttam Londonban, elképesztően nagy hatással volt rám, úgy időtlen, hogy rengeteg aktualitása is van. Felvonul, végigvonul rajta szinte a művészettörténet egésze, de az emberi létezésről, a 20. század és a jelenkor traumáiról is szól.
– Miután valószínű, hogy a Sean Scully műveiből rendezett, utazó kiállítására a legbüszkébb, végül már csak azt kérdezem meg, mi az, ki az, akinek kiállítást rendezne?
– Igen, a Scully-kiállítást emelném ki én is, a másik különösen fontos projektem a Lakner-tárlat volt, hiszen ennek létrehozásáról már 14-15 éve álmodoztam. De a Bak Imre életművét bemutató 2016-os kiállítás és a Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete című 2018-as tárlat is nagyon fontos volt a számomra, igazából mindegyik projektemet nagyon szerettem. Mindig az aktuális projekt a kedvencem, jelenleg is több kiállítást készítek elő.
Hogy kinek rendeznék kiállítást, olyanból nagyon sok van, nehéz lenne választani. Van egy álomprojekt listám, amiből talán nem is szerencsés egyet kiemelni. Az biztos, hogy nagyon szeretek kortárs művészekkel dolgozni.
