Kultúra
Kurátorok: Barki Gergely, a képvadász
Az interjúsorozat következő nyilatkozója mindenek előtt elveszett, avagy lappangó festmények felkutatásával foglalkozik
Kezdjük akkor a leghíresebb esettel, ami után jött talán ez a képvadász elnevezés. Hogyan is volt az, mikor egyszer csak meglátta a tévében Berény Róbert Alvó nő fekete vázával című, rég elveszett festményét?
Karácsony volt, a gyerekek még kicsik voltak, így titokban díszítettük a karácsonyfát. Akkor még csak két lányunk volt, az egyik a nagyszülőkhöz ment, a másik a szomszédba, ahol a feleségem nagybátyja lakott. Egyszer csak jött a nagybácsitól a telefon, hogy Lola elindulna hazafelé. Így aztán kiestem a díszítésből, átszaladtam a szomszédba, és a tévé előtt kötöttünk ki. Éppen hogy csak elkezdődött a Stuart Little kisegér című film, ott unatkoztam az ölemben a kislányommal, aztán egyszer csak megpillantottam, hogy a kandalló felett egy elveszettnek hitt Berény Róbert festmény díszeleg. Annyira szürreálisnak tűnt, hogy mit keresne ott egy olyan festmény, amit még soha nem láttam a valóságban, pláne nem színesben. A képet ugyan ismertem egy fekete-fehér fotóról, amit a Nemzeti Galéria festészeti osztályának a fotóarchívumában láttam sok évvel korábban, de a mű hollétéről nem tudtunk semmit. Szerencsére többször előjött ez a helyszín a filmben, így biztos lehettem abban, hogy az eltűnt képet látom eredetiben, és nem délibábról volt szó. Sok-sok levelezés után később Amerikában megtaláltam a festményt, és azóta haza is került. Persze ez egy nagyon jól hangzó történet, de nem ez volt az első ilyen képmegtalálásom. Már a sokadik volt, és még rengeteg követte. Ebben kicsit a szerencse is közrejátszott, persze.
De gondolom, legtöbbször a kutatás hozza meg az eredményt.
Igen, ez így van. Majdnem húsz éve indítottam egy rovatot az Artmagazinban, amelynek a címe Wanted. Ekkoriban írtam pont a szakdolgozatomat az egyetemen Berény Róbert korai életművéről, és azzal szembesültem, hogy a festő ekkori műveinek döntő többsége elveszett. Több forrásból, a korabeli sajtóból, levelekből, kiállítási katalógusokból, bizonyos esetekben akár archív fekete-fehér reprodukciókból lehetett ezekről a művekről tudni, de hollétük ismeretlen volt. Berényt illetően egy egész korszak hiányzott, de arra is rájöttem, hogy ez nem kizárólag az ő esetében van így, hanem a 20. századi magyar festészeten belül majdnem minden életműben akadnak akár nagyon nagy hiányok. A sorozat első cikkében húsz lappangó festmény reprodukcióját közöltük, abból azt hiszem, hogy most már hat vagy hét előkerült. De lehet, hogy több.
Most már egyre több kiállításon van egy olyan szekció, ahol ott sorakoznak az adott művész elveszett, lappangó alkotásai fotókon. Lehet, hogy ez ennek a sorozatnak is köszönhető?
A rovatot indító cikkem utolsó mondatát tulajdonképpen felszólításnak szántam a kollégák felé, hogy folytassák a példámat. Így aztán egy-egy nagyobb kiállítás előkészítése kapcsán ők is megírták a maguk Wanted-cikkét. Amikor a Magyar Vadak kiállítást rendeztük 2006 tavaszán, az utolsó terem végén egy Wanted-falra kitettünk jó néhány fekete-fehér fotót lappangó, elveszett művekről, és a példa ragadós lett. Később két magángalériában is rendeztem Wanted-tárlatokat, ugyanis olyan sok elveszett műről volt archív fotónk, hogy egy galériában, sűrűn egymás mellé rakva is alig fértek el a felnagyított reprodukciók.
Az is sokakat érdekelne, hogy hová lettek Budapest elfoglalása után az oroszok által a banki trezorokból elzabrált Cézanne-, vagy éppen Van Gogh-képek. A Hatvany-palota kincsei.
Azoknak a képeknek a döntő többsége, amelyekkel foglalkozom, nem az oroszok zabrálásának lett az áldozata. Ugyanis már az első világháború alatt is vesztek el akár főművek. Például Berény, Márffy és Czigány legfontosabb, úgynevezett manifesztképeiről 1911 óta nem tudunk szinte semmit. Én külföldi elveszett művekkel eddig kevésbé foglalkoztam, erről Molnos Péter kollégámat kellene inkább megkérdezni. Elsősorban nem a gyűjteményekre összpontosítottam, hanem inkább magukra az elveszett művekre. Aztán ezeknek a cikkeknek, a két fővárosi Wanted-kiállításnak meg is lett a hatása, például az egyik megnyitása után rögtön jelentkezett valaki, hogy a birtokában van egy Czóbel kép, amelynek a fényképét mint keresett művet állítottuk ki. Azóta már vidéken is rendeztem hasonló kiállításokat, sőt külföldön is, például Bécsben, a legutolsót pedig tavaly nyáron a párizsi Magyar Intézetben. Ez már kifejezetten a magyar kubistákról szólt.
Az interjúsorozatot elindító beszélgetésből, Rockenbauer Zoltántól tudjuk, hogy a kevésbé ismert magyar kubistákkal foglalkoznak, róluk készül egy nagy kiállítás.
Igen, tulajdonképpen ennek előkészítője volt ez a párizsi figyelemfelkeltő minitárlatom is. Tökéletesen biztos voltam abban, hogy a franciaországi Wanted-kiállítás nyomán elő fognak jönni képek. És így is történt.
Magánemberektől vagy galériásoktól?
Mindkettő előfordult. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy Franciaországban még ezres nagyságrendben lappangnak magyar kubista művek.
Hol, padláson vagy a szalon falán?
Itt is, ott is. A legutóbbi esetben egy marseilles-i galériás keresett meg, hogy látta a kiállítást, és van nála egy kép, amit húsz éve vett egy avignoni bolhapiacon. Nincs rajta szignó, nem tudja ki festette. Mutatta párizsi szakértőknek, ők sem tudták megfejteni. Annyira jutottak, hogy 1914 előtti, tehát a kubizmus legjobb korszakából származik, és nagy valószínűséggel valamelyik párizsi akadémián készült. Végül eljutott hozzám, és én már tudom, hogy ki festette.
És ki festette?
Ezt most még nem árulhatom el (nevet).
De a beharangozott, nagy magyar kubista kiállításon fog majd szerepelni?
Mindenképpen, ráadásul kiemelt helyen! Most is itt van még pár hétig Magyarországon, hogy infra- és röntgenvizsgálatokat végezzünk rajta, illetve egy kis tisztításon, restauráláson is átesett.
Mire van festve?
Olajjal vászonra, egy igazi, vérbő, par excellence kubista női akt. Most éppen írom a mű történetét, amelyből az is kiderül, hogy egy Párizs közeli kis faluból – talán éppen a padlásról – került a távoli bolhapiacra. És még hány ilyen magyar kubista festmény lappanghat hasonló helyeken!
Itt merül fel a kérdés, hogy mire, mennyire értékelték a Párizsba került magyar festők, mondjuk éppen a magyar kubisták művészetét? Bekerülhettek ők a kánonba, megvették a képeiket?
Az első világháború előtt, abban az időszakban, amikor együtt állítottak ki a kubistákkal a párizsi szalonokban, sőt néhányan az Egyesült Államokban is, igen komoly volt a megbecsülésük, és biztos, hogy – ugyan szerényen – de el is adtak műveket. Csáky József a háborút követően már az egyik legnevesebb galériással, Léonce Rosenberggel kötött exkluzív szerződést. Néhányan hírnevet is szereztek, ugyanis a kubizmus első számú „trubadúrja”, Apollinaire név szerint is megemlített néhány magyart a sajtókritikáiban. A világháború azonban óriási cezúrát jelent, ott pusztult minden!
Internálták őket, műveiket, műtermeiket lefoglalták, a képek pedig elvesztek.
Igen, ez többnyire így volt. Ott van például Farkas István, akinek a későbbi életművét jól ismerjük múzeumokból, neves gyűjteményekből, de a korai, kubista korszakából semmi sem maradt meg. Két kubista festményéről ismerünk fotót és ennyi. Műtermének lefoglalásáról pedig még az újságok is írtak. Egy egész műterem anyaga veszett így el, de biztos vagyok abban, hogy több tucat kubista műve ma is lappang valahol Franciaországban.
Az egész egyébként valahol ott kezdődött, hogy jó pár évvel ezelőtt felkértek, tartsak New Yorkban előadást a magyar kubizmusról. Erre akkor még azt válaszoltam, hogy de hát olyan nem is volt. Javasolták, hogy akkor beszéljek arról, miért nem volt. Aztán a felkészülés során arra jutottam, hogy itt, Magyarországon tényleg kevésbé volt hatása a kubizmusnak, de Párizsban, a háború előtt formálódott egy magyar csoport, egy kis magyar kubista diaszpóra. Ez egy többé-kevésbé baráti társaság volt, részben korábbi iskolatársakról vagy éppen földikről beszélhetünk, többen voltak közülük például szegediek. Párizsban aztán megismerkedtek más magyar művészekkel is, de közös nevezőjük volt, hogy mindannyian a kubizmus elszánt híveivé váltak. Tehát a magyar művészet történetében most már beszélhetünk egy olyan korábban nem kutatott vagy nem feltárt epizódról, ami egy nagy, nemzetközi korstílushoz, a kubizmushoz köthető. Ezt pedig itthon, de talán még sokkal inkább a nemzetközi porondon is be kell mutatnunk. Azért is, hogy számoljanak velünk, az elkövetkező nagy kubizmus-feldolgozásokban már ne legyünk mellőzve.
Ez úgy tűnik, hogy egy életre szóló program.
Igen, pontosan, de ezen kívül adós vagyok még egy Berény Róbert monográfiával is. Sokan mondják, hogy már rég meg kellett volna írnom a doktori disszertációmat, de engem a címek helyett inkább a kutatás és az eredmények érdekelnek.
Tényleg, milyen intézményi keretek között megy ez a munka? Azt tudom, hogy a szentendrei Ferenczy Múzeum volt a munkaadója.
Most már három vagy négy éve szabadúszó vagyok. A szentendrei munkám Gulyás Gábor vezetése alatt egy nagyon izgalmas időszakban zajlott, igazi aranykor volt. A Czóbel múzeum megújításán dolgozhattam, annak voltam a mindenese. Rengeteg olyan új dolog került elő, még a múzeum gyűjteményéből is, amit nem is sejtettünk.
Például a kétoldalas képek…
Igen, és évről évre újrarendezhettem az állandó kiállítást is. A 4.0-nál tartottunk, és jött volna az 5.0, sőt talán a 10.0 is, ugyanis a Czóbel életműben rengeteg muníció van.
Ezt például miért állították le? Saját anyagból dolgoztak, még csak pénzbe sem került igazán...
Az új igazgató nem találta fontosnak ezt a koncepciót, más elképzelése volt. Gondolom én.
Itt, a beszélgetés vége felé csak megkérdezem, hogy melyik kiállítására a legbüszkébb?
Arra, amelyik most készül (nevet). A korábban megvalósultak közül, a fontossága miatt a párizsi Allegro Barbarót mondanám a Musée d’Orsay-ban, 2013 őszén. Rockenbauer Zoltánnal együtt rendeztük, Baán László kapcsolatrendszerét felhasználva valósulhatott meg, és a franciák is nagyon szerették. Azért is volt fontos, mert ennyire nagyszabású magyar kiállítást nem szerveztek korábban ilyen vezető múzeumban. Olyan precedenst teremtettünk, amire lehet a jövőt is építeni. Akár a magyar kubisták kiállítása is elutazhat ennek örvén majd Párizsba.
És milyen készültségi helyzetben vannak ezek a magyar kubisták, hogy áll a tárlat?
A műtárgylistánk már megvan, a kölcsönzések el is indulhatnának, a katalógus szövegeit kellene megírnunk. A kutatások is folyamatban vannak, de ennek nem lesz vége talán soha. Valahol majd lezárjuk, és a kutatás adott állását mutatjuk be. Azt viszont már most előre borítékolom, hogy amikor a tárlatot elvisszük Párizsba vagy Amerikába, akkor olyan művek fognak előkerülni, amelyekről nem is álmodtunk korábban.
