A világviharban is malaszttal teljes

Nem véletlen, hogy éppen a népmesei bűvös számra, a hetvenhétre épül a Szerencsés Károly írásaiból készült gyűjtemény, hiszen így sokkal jobban kifejezheti a szerző a valóságban gyökerező, ám mégis szubjektív világlátását. A mese, amely a rideg tárgyilagosságot nélkülözve, az érzelmekre építve tanít, miközben írója is pőrére vetkőzik. A szerző ugyanis nem csupán távolságtartón kíván okítani, hanem személyes érzéseit tárja elénk, lelkivilágának vívódásait megmutatva.

A szerző egyéni hangvételű írásai az elmúlt másfél év világeseményeit is felölelik

Fotó: MH

„Talán nem túlzás azt mondani, hogy ezeknek az írásoknak a révén sikerült szétbontanom a személyiségemet, s így tódult belém a világ, amelyre pedig már egyre kevésbé voltam kíváncsi. Jött a szépség, a remény, a szeretet is, és jött a zsibvásár, a hazugság, a ragály, a háború. S a mindent beborító képmutatás” – vall az írások születésének érzelmi töltetéről Szerencsés Károly, aki úgy érzi, a pusztulás propagandája végül el is vezetett a pusztítás, sőt az önpusztítás delíriumához, miközben mi magyarok ismét két pogány között találtuk magunkat.

Nem minden generációnak adatik meg, hogy másfél esztendő alatt olyan hullámvasutazásban legyen része, mint amilyet a világ az elmúlt időszakban átélt. A koronavírussal már elfeledett félelmeink éledtek fel, majd az oltóanyag hozta remény, a biztonság és a jólét csalfa látszatával kecsegtetett, ám mert önpusztításra való hajlamunk semmit nem csillapodott a pandémia idején, törvényszerűen érkezett az újabb világsokk, a háború, amely már épp oly messze állt tőlünk, mint a ragályos kór jelentette riadalom. Nem mintha a vírusok, a fegyveres pusztítások kivesztek volna a világból, csak éppen messze, az érzékelhetetlen távolban zajlottak, és mindössze képkockák villantották fel, így személytelenül, átélhetetlenül távolmaradt hétköznapjainktól.

A kötet címében megjelenő világvihar azonban legkevésbé sem ezeket az eseményeket veszi számba – ezt a címadóírásában ki is fejti –, sokkal inkább a mögöttes világot tárja fel; az isten, a haza és a család, a férfi és a nő fogalmainak a relativizálását, illetve általában a morál és az erkölcs megkérdőjeleződését.

A hasonló melankolikus írások, gyűjtemények legnagyobb hiányosságával szemben Szerencsés Károly azonban nem dönti depresszióba az olvasót, mert a reményt tálcán kínálja. Ahogy az előszó végén megfogalmazza: „Milyen szerencse, hogy Isten nem függ az embertől. Vagyis nem emberi teremtmény. Éppen fordítva. S ahogy az édesanyák és édesapák nem hagyják magukra a fogyatékos gyermekeiket, Isten sem hagy magunkra minket. A világ összes fegyvere sem képes elhamvasztani a reményt, hogy lélek-közelségben a gyógyír.”