Kultúra
Balla András Balladája
A Balogh Rudolf-díjas fotográfusnak nyílt életműkiállítása a Műcsarnokban
Olyan életmű az övé, amely sorozatokon alapul talán már a kezdetek óta, hiszen a Műcsarnok november 27-ig nyitva tartó kiállításának első fotói is a Hit, remény, szeretet című szekvencia képei, rajtuk megilletődött elsőáldozókkal vagy éppen a színpadi szólógitárosra áhítattal feltekintő rockerrel, rajongóval. Balla sorozatokban gondolkodik, és mivel Esztergomban él, így hát 1975 és 1988 között többször megmászta az Esztergom fölé magasodó Sípoló-hegyet, hogy lefényképezze Borostyán Imre remetét és környezetét. Diribdarab fákból összerótt menedékét, használati tárgyait, elfoglaltságait, vagy 850 képet készítve (amelyekből természetesen alig néhányat láthatunk csak a tárlaton, mert mint mondtam, hatalmas ez az életmű).
A pályafutása a németországi Pockingból indult, mert Balla háborús gyermek. A gyermek és ifjúkor helyszíne viszont Szarvas, azon belül is a 40 hektáros arborétum, amelynek a vezetője volt botanikus édesapja, egészen 1956-ig, ami után menesztették, és fiát is csak a Veszprémi Vegyipari Technikumba vették fel. Az ott megszerezhető tudás pedig hasznára válhat egy fotográfusnak, ami látható is az életmű kísérletező dolgain. Veszprém után viszont a Kertészeti Egyetem következett, a kertépítő szak, nyilván az arborétumban töltött gyermekkor folyományaként.
Balla tehát nemcsak dokumentálja, megörökíti a környezetet, hanem alakítja is azt, legutóbb az esztergomi bazilika előtti tér kiképzésén dolgozott. De belakja, alakítja, tágítja is a fotográfiát mint műfajt, ahogy a műcsarnoki tárlat ismertetőjében is kitér erre a kurátor, Mayer Marianna, aki szerint Balla analóg technikával készült fotóit és fotogramjait az experimentális kísérletektől, a csendélettől a portrékig, aktokig, tájképekig különleges témaválasztások, formai lelemények, kivételes esztétikai érzékkel komponált megoldások jellemzik.
És ez így is van, mert jó szemmel észre veszi a patak több rétegben kialakult jegének esztétikáját, a farontó bogár kéreg alatt kialakított járatainak szépségét. Leányhajfotogramjai pedig a szélfútta fűvel vagy fával együtt mozognak. Balla ugyanakkor nem tartja magát természetfotósnak, és azt is hangsúlyozza, hogy nem gyönyörködtető látványokra, hanem jó képekre törekszik munkája során.
A munkája már a hetvenes évek elején elkezdődött, amikor is oszlopos tagja lett a Fiatal Művészek Klubjának kebelén működő fotós szekciónak. 1976-ban pedig meglapítja és útjára indítja az Esztergomi Fotóbiennálét is. Mindezidáig pedig vagy kétszáz egyéni és csoportos kiállításon láthattuk munkáit, no és természetesen jó pár albuma is megjelent. 1985-ben ösztöndíjjal fotózhatta Versailles-t és Párizst, majd három évvel később később Róma, Frascati, Amalfi, Tivoli és Bomarzo gyönyörű, jobbára esőtől fénylő kertjeit is.
A Történelmi kertek sorozat pandantjaként ott van a Kerti giccsek 2300 fotóból álló szériája, amely a kerti törpék és mindenféle házikók, forgó lapátú szélmalmok és kiskerti vízesések páratlan gyűjteménye, amely nem feltétlenül elítélő célzattal született meg. Aztán 1975 után, tíz esztendeig a szocializmus változatos színvonalú és kivitelezésű emlékműveit, emléktábláit, domborműveit is fotózta, Szocialista irrealizmus címmel. No, ebben a 208 fotográfiában azért volt némi célzatosság, amit aztán az illetékes elvtárs totálisan félreértett, így az ellenzéki STB csoport tagjaként Sipeki Gyulával és Tamási Péterrel a Szocialista Kultúráért kitüntetésben is részesült. (Aztán állítólag később elővették ezért az illetékest, de már nem lehetett a díjat visszavonni, nem lehetett tenni semmit.)
Ugyancsak beletalált aztán Balla a Kocsmakerékpárok című sorozatával is, amelyet még 1974-ben kezdett el, és talán még máig sem hagyott abba. Kár, hogy ezekből a sokat látott, árkokat megjárt, ütött-kopott közlekedési eszközökből nem láthattunk párat a tárlaton. De tudnunk kell azt is, hogy egy ilyen kiállításba azért mégsem lehet mindent belezsúfolni, pláne, ha egy ilyen terjedelmes életműről van szó.
A kiállítás első termében, az életműben kronologikusan haladva a hetvenes évektől is láthatunk fotográfiákat, köztük a már emlegetett elsőáldozókról készült képeket. Már ebben a térben jól látható Balla tematikus és fotótechnikai sokszínűsége, biztos tudása. S mindez folytatódik a második teremben is, hogy végül eljussunk az utolsó, harmadik tér lenyűgöző fotóesszéjéhez, a Menedékhez.
A tér 4,5x1-es arányú, fekete-fehér panorámaképei Mártélyon vagy Esztergom közelében, a Duna melletti ártéri erdőkben készültek. Rég halott, szél- és esőkoptatta fákat látunk jobbára, ezeket tágabb környezetükben, társaikkal együtt fotózva. Mert ezt is meg akarta mutatni Balla, aki ezzel a sorozattal akar a fáknak emléket állítani. Mint írja, nem az a célja, hogy ezekbe a görbületekbe, göcsörtökbe és ágbogakba belelássunk valamit is. Ő a fát magát szeretné megmutatni, az „örök fát”, mégpedig abban a környezetben, ahol azok leélték akár évszázadokra nyúló életüket.
Balla úgy gondolja, hogy ezek a fák nem véletlenül lettek ilyenné, mert a természetben semmi sem történik véletlenül. A Föld és a Világmindenség törvényei alakították a formájukat. Azok a kémiai, statikai, biológiai, fizikai és meteorológiai törvények, törvényszerűségek, amelyek már az ember megjelenése előtt is hatottak, no és hatni fognak az eltűnése után is, mindörökké.
