Kultúra
Szent Márton imádkozott, miközben égett a templom
A középkor egyik legnépszerűbb szentje
A képzőművészetben sokat ábrázolták Szent Mártonnak azt a jócselekedetét, amikor katonaként kettévágja köpenyét és az egyik részét egy hidegben vacogó koldusnak adja, aztán megjelenik neki Krisztus egy köpenybe burkolva. Talán ezért is ez az a legenda róla, amit szinte mindannyian ismerünk. A másik nagy „sztori”, amikor püspökké akarják szentelni, de ő ezt annyira nem szeretné, hogy elbújik, és a libák – más emlékezések szerint kacsák – azonban gágogásukkal, hápogásukkal elárulják, hogy hol rejtőzött el és már nem húzhatja ki magát a püspökség alól. Magyarországon nagy gonddal számon tartjuk azt is, hogy ez a szent – akit Franciaország pártfogójává, védőszentjévé is kikiáltottak – Szombathely környékén született. Szent Mártont egyébként védőszentjükként tisztelték többek között a koldusok, a katonák, a ló- és lúdtartók, valamint a szőlőművelők és a hordókészítők. Gyermekbetegségek kapcsán, orbánc vagy gennyes betegségek esetén is sokszor az ő segítségét kérték.
A 316-ban vagy 317-ben született Szent Márton semmiféle írást nem hagyott hátra, életének számos részletét életrajzírójának, Sulpicius Severusnak (360–420 körül) köszönhetjük. További beszámolókat róla Tours-i Gergely (540–594 körül) készített, aki egyik utódja volt a püspöki székben. Ő gyűjtötte össze a szájhagyomány útján fennmaradt anekdotákat, míg Sulpicius Severus nemcsak kortársa, hanem barátja is volt Mártonnak, így közvetlenül számolhatott be életéről.
Márton Pannonia Savaria nevű városában született, majd az itáliai Ticinumban (Pavia) nevelkedett, szülei pogányok voltak. Apja először közkatona, majd tribunus lett. Ifjúkorában Márton is katonának állt, és Constantinus uralkodása idején a testőrcsapatok tagja lett, majd Julianus császárnak szolgált. Nem önként, mivel szinte gyermeksége első éveitől kezdve Isten szolgálatára vágyódott, remeteségek vagy templomok foglalkoztatták. A veteránok fiai is kötelesek voltak azonban katonai szolgálatot teljesíteni, így a 15 éves Mártont apja segítségével elfogták és megkötözték, majd a katonai eskü letételére kötelezték.
Megkeresztelkedése előtt három évet töltött a hadseregben, de már akkor is igen jóindulatú volt a társaival szemben: szeretet, valamint emberi mértéket felülmúló türelem és alázatosság jellemezte. Már abban az időben úgy élt, hogy inkább vélték szerzetesnek, mint katonának. Nem véletlenül, hiszen virrasztott a betegek mellett, segített a nyomorultakon, táplálta a szűkölködőket, ruhával látta el azokat, akiknek arra volt szükségük. A napi élelemre szükségesen kívül semmit sem tartott meg magának a zsoldjából. Valószínűleg hallott Szent Antalról és néhány más remetéről, akik Egyiptomban vagy a Szentföldön tartózkodtak és arról álmodott, hogy őket kövesse.
Az ördög mindenütt ott lesz
Márton, aki a szerzetesi életet képes volt a püspöki székkel összeegyeztetni, nemcsak számos csodát vitt véghez, jelentős szerepet vállalt a keresztény nyugat kialakításában is. Nem beszélve arról, hogy általa is megmutatta magát a szerzetesség, amely éppen terjedni kezdett Európában.
Márton élete legfőbb céljának a keresztény hit terjesztését tartotta. Sokat utazott, térítette a pogányokat, egyházközségeket szervezett, amelyek később vallási központokká váltak. A megtérített vidékekre elküldte tanítványait, hogy folytassák a keresztény hit megszilárdítását. Életrajzírói feljegyezték, hogy egyik útja során Mártonnak többször megjelent egy alak, aki újból és újból közölte vele, hogy bármerre megy, bármit cselekszik is, az ördög mindenütt ott lesz, kíséri mindenhová. Ide kívánkozik mesterének, a Poitiers-i Szent Hilariusnak (315-367), Poitiers püspökének a megemlítése, aki exorcistává, azaz ördögűzővé szentelte.
Amikor Krisztus a földön időzött, Keresztelő Szent János és a tanítványok a kegyelem által felismerték, hogy kicsoda is ő valójában. A nép között pedig az elsők a megszállottak voltak. A bennük lakozó démonok azonnal észlelték, hogy Krisztus esetében olyasvalakivel találkoztak, aki máshonnét jött. Lukács, az orvos is beszámolt róla, hogy számos, démonoktól megszállt ember állt Krisztus elé és így szóltak: „Tudjuk, ki vagy, Istennek szentje!” Krisztus elűzte a démonokat és megparancsolta az embereknek, hogy hallgassanak erről és senkinek se szóljanak. Hasonló történt Márton esetében is. Az őt azonnal felismerők démoni lények voltak.
Eredetileg Hilarius is pogány volt. Attól lett keresztény, hogy olvasta a János evangélium kezdő sorait: „Kezdetben vala az ige és az Ige vala az Istennél és egy Isten vala az Ige...” Ez érintette meg olyan mélyen, hogy kereszténnyé lett és utóbb a nyugati kereszténység, illetve az első keresztény évszázad egyik legnagyobb gondolkodója vált belőle. Többek között Szent Vazullal és Nazianz-i Gergellyel, a kelet nagy szentjeivel és teológusaival lehet egy lapon említeni őt, aki a keresztény gondolkodás megalapítói közé sorolható. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy miután Márton hallott róla, találkozni akart vele a katonaságtól megszabadulva, ami aztán meg is történt.
Életét csodák kísérték
Márton szerénysége, egyszerűsége és az általa véghez vitt csodák következtében különös tiszteletnek örvendett. Első csodája Galliában a ligugéi kolostorban történt, ahol buzgó imával feltámasztott egy meg nem keresztelt hittanulót. Ez azután történt, hogy ő éppen távol volt, fiatal társa pedig megbetegedett, heves lázrohamai voltak és meghalt. Amikor Márton hazaért, már holtan találta. Márton a földre vetette magát és imádkozni kezdett. Mélyen megrendült attól, hogy a fiatalember a keresztséget még nem kapta meg. Ekkor olyasmi történt, ami később néhányszor még megismétlődött. Mártont hirtelen nagy hő hatotta át, ezután a halott felé fordult, karjaiba vette, majd folytatta az imádkozást. Jó két óra múlva észrevette, hogy a halott elkezd mozogni, könnyű remegés fut át a kezén. Azután a teste is felmelegszik, kinyitja a szemét és magához tér. Ennek az eseménynek rendkívüli hatása lett, ettől fogva Mártonról, mint szentről kezdtek beszélni. Másik halott feltámasztását is feljegyezték a krónikák. Lupicinusnak – egy jómódú polgárnak – fiatal rabszolgáját támasztotta fel imájával. És számos további csodát is Szent Mártonhoz kapcsolnak.
Voltak, akik emlékeztek arra is, amikor a szentet egyik alkalommal szerzetesek vendégül látták és befűtöttek a templomban, ahová visszavonult. Csakhogy a tűz elharapódzott és elkezdett lángolni maga a templom is. Amikor ezt Szent Márton észrevette, menekült volna ki az ajtón, az azonban nem nyílt. Hallotta, hogy a szerzetesek a másik oldalról kiáltoznak és próbálják kinyitni, de nem sikerül. Akkor Mártonnak eszébe jutott, hogy egyet tehet: elkezdett imádkozni. Amikor később a szerzeteseknek valahogy mégis sikerült bejutniuk a templomba, hogy őt kimentsék a tűzből, meglepve látták Szent Mártont, aki még akkor is mondta az imát.
Szent Márton és a ludak
Szent Márton és a lúd kapcsolatára vonatkozóan több magyarázatot is ismerünk. A legelterjedtebb az a legenda, mely szerint Szent Márton a ludak vagy kacsák óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen, de a víziszárnyasok zajongása elárulta rejtekhelyét.
A középkorban a jeles szent tiszteletére bort ittak és kövér ludat ettek, ugyanis az akkori naptárakban az óév utolsó jeles napjának számított. A Márton nap a XIV. századi krónikákban határnapként szerepel: a tisztújítás, fizetés, jobbágytartozás lerovásának napja volt. Így lett Szent Márton napja a néphagyományban a jobbágytartozás lerovásának ideje, melyet kiadós liba-lakomákkal és munkatilalommal ünnepeltek. Az egyházi esztendő hagyományai szerint Márton napja az úgynevezett kisfarsang idejére esik. Kisfarsang hagyományosan a lakodalmak, pásztorünnepek, névnapok és bálok ideje volt, s ekkor került sor a szüret, a kukoricafosztás utáni mulatságokra is. Ez az időszak Katalin-nappal (november 25.) zárult le.
