Kultúra
A színészlegendát nem szippantotta be a politika
50 évvel ezelőtt hunyt el számos nagysikerű szerep megalkotója, Pécsi Sándor
Egy nehéz sorsú családba született Sajószentpéteren 1922. március 18-án Pécsi Sándor, hiszen az egykori felvidéki nemesi ősök leszármazottjaként édesapja, idősebb Péchy Sándor már üveggyári vasesztergályosként dolgozott.
Az ősökre túlzott büszkeséggel nem tudott tekinteni.
„A Pécsi családi név. De nem cs-vel, hanem ch-val írják. A Péchyt én póriasítottam Pécsire – közismert álszerénységem okából… Különben családunk Eperjes környékéről, Pécsújfalu községből származik… A kassai Miklós-börtönben találtam is egy körözvényt, Emerich Péchy aláírással. Ez az ősöm valami Habsburg-párti pernahajder kapitány lehetett. A körözvényben ugyanis megtiltotta Eperjes férfilakosságának, hogy Kossuth-szakállt, pakompartot s egyéb hazafias szőrzetet viseljen. Legyen békétlen haló porában!” – mesélt egyszer a dicstelen elődről a színész.
Már gyermekkorában is színésznek készült Pécsi Sándor, de a bizonytalan életviteltől megborzongó szülők határozottan tiltották a pályától, helyette inkább lelkésznek szánták. Szépen is haladt a kijelölt úton, a Sárospataki Református Gimnázium jelentős előmenetellel kecsegtette, ám ő a diákévekben sem feledte vágyait, s mivel tanárai is tiltották, így álszakált és bajuszt ragasztva járt moziba, hogy a sztárokat megleshesse.
Az érettségi után a családi akarat előtt meghajolva a budapesti jogikarra jelentkezett, ám két félév után segédjegyzőnek állt Monoron, majd később Csepelen.
Egy ismerőse bíztatására azonban fizetésnélküli rendezőgyakornoknak jelentkezett a filmgyárba, majd vállalva a szülői haragot, a Színiakadémián folytatja tanulmányait.
1944-ben végzett, ám a színpad helyett a háború várta, a behívó nyomán szerencséjére azonban nem a körbezárt Budapestre került századával, hanem egy folyamatosan visszavonuló alakulathoz.
Naplójából tudni, hogy 1945-ben Németországban a századából egy barátjával megszökött, és a háború végéig Csehországban bujkáltak.
Hazatérve a Miskolci Nemzeti Színházban kapott lehetőséget, ám a következő nyáron a mostoha körülmények elől menekülve meggyőzte Várkonyi Zoltánt, hogy vegye fel a Művész Színházhoz, ahonnan már a kibontakozó szocialista gyakorlatnak megfelelően 1948-ban átvezényelték a Madách Színházba, itt játszott haláláig.
Miközben a kritika rendre dicshimnuszokat zengett róla, őt gyakorta belső aggodalmak gyötörték. Előfordult, hogy a főpróba előtt akart visszaadni egy szerepet, ám a bukástól félő Pécsit kollegái, vagy leggyakrabban Ádám Ottó rendező meggyőzte a várható sikerről.
A sorozatos színházi diszhimnuszoknál is nagyobb elismeréseket hoztak számára a filmek. A negyvenes évek végétől egyre több filmszerepet kapott, 1951-ben a Kis Katalin házassága című filmben megjelenített ifjú, de bölcs párttitkár szerepében nyújtott alakításáért Kossuth-díjat kapott. Nem sokkal később, 1953-ban már a második Kossuth-díját is átvehette, miután az előző esztendőben Keleti Márton filmjében 30 éves kora ellenére is művészileg hitelesen játszotta el a 80 esztendős Erkel Ferencet.
Mielőtt Pécsit a Rákosi-rendszer kegyeltjeként könyvelnénk el, érdemes leszögezni, hogy a kiváló művész életútja inkább politika felett állt, 1956-ban sem volt ellenálló, de besúgó sem lett. A színpadon szerepeket, karaktereket alakított, s ezt politikától függetlenül igyekezett megformálni. A porba döntött Sztálin-szobor öklét sem politikai megfontolásokból gyűjtötte be, és helyezte el rózsadombi kertjének rejtett zugába, hanem szenvedélyes gyűjtőként érezte fontosnak. Ugyanakkor a rózsadombi ház is mutatja, hogy a felkínált lehetőségekkel élt.
Erkel Ferenc megjelenítése mellett a Makk Károly rendezte Liliomfiban is felejthetetlen alakítást nyújtott, sokak szerint éppen az ő fergeteges komédiázása miatt érdemes még napjainkban is megnézni az 1954-ben készült filmet. A Szellemfi megalkotása egyúttal azt is megmutatta, hogy Pécsi Sándornak nincs feltétlenül szüksége főszerepre ahhoz, hogy emlékezetessé tegyen egy alkotást.
Ugyanezt láthatjuk a Rokonok (1954), a Rangon alul (1960), a Pál utcai fiúk (1969) vagy a Fekete város (1971) tévésorozatban is, ahol Quendel Gáspár megjelenései színesítik a klasszikussá vált feldolgozást. Persze, főszereplőként sem vallott kudarcot, a Szent Péter esernyőjében (1968) örökké emlékezetessé tette Bélyi János plébános alakját.
Gyaníthatóan nem kívánt családi öröksége hajlamosította a trombózisra, ami már többször is pihenésre kényszerítette, ám 1972. november 4-én az ötödik trombózisát már nem élte túl. Személyisége, egyedi előadói képessége halála után ötven évvel is a magyar színjátszás legnagyobbjai közé emeli.
