Kultúra
A kétszáz éves öreg tölgy és lakói
A forgalmazó Mozinet száz forintot adományoz minden jegy árából erdő-újratelepítésre
Laurent Charbonnier nevéhez számos természetfilm kötődik, köztük a Cézar-díjas Állati szerelmek. Michel Seydoux-t korábban olyan filmek tették ismertté, mint például a Don Juan vagy a Cyrano Gérard Depardieu-vel, ő volt az Oscar-díjat nyert, majd a versenyből késői jelentkezés miatt kizárt Nyikita Mihalkov-rendezte Szibériai borbély producere is.
Talán meglepő, hogy most olyan filmet rendezett, amelyben ember egyáltalán nem szerepel, történet sincsen, dráma sincsen, csak ciklikusság, csak létezés. Láttunk már ilyen filmeket, mint például a sertések életéről szóló Gunda, csakhogy itt nincsen dráma a mű végén sem, nincs teherautós rossz ember, aki levágni viszi a kunkori farkú malackákat, inkább csak a jósággal, az odaadással, békességgel, a dolgok rendjével akarnak bennünket „megtalálni” a rendezők.
A folyó partján álló tölgyfa, a film főhőse 1810-ben született, ma is áll, ma is él, és majdnem hogy hihetetlen, mennyi állatnak ad táplálékot, lakhelyet, oltalmat.
Zúzmós már némelyik ága, mohosak az öblök a vaskosabb ágak találkozásánál, némelyik ág elszárad, az erdei sikló alatt a filmben le is törik, de a tölgy bírja még. Makkal látja el a mókusokat, a szarvasokat, vaddisznókat, őzeket.
A tölgyzsizsik, ez az ormányszerű szívókával rendelkező bogár petéit a még zöld makkszemekbe helyezi el, és aztán elpusztul, a petékből meg új zsizsik kel ki. Látjuk a zsizsiket, ahogy „menyasszonyát” a hátán cipeli, s aztán a zsizsiknász a Sway című örökzöld sláger ritmusára zajlik. Nagyon mókás látványosság ez, de valóban csak szélesvásznon élvezhető, ahol időnként a hangya is legalább akkora méretben látható, mint egy óvodás, és ahol még a szívókával a makk belsejébe fúrt lyukba is bebújhatunk a kamera segítségével.
Az európai mókust, más néven vörös mókust – akit a Székelyföldön akrobatikus mutatványai miatt kalimpász madárnak is neveznek – szintén alaposan megfigyelhetjük, miközben makkot eszik, máskor a fa törzsén egészen valószínűtlenül, de annál viccesebben körbeszörföl, és amikor kora tavasszal már fogytán az ennivaló, a földből kikaparja az elrejtett makkszemeket.
A tölgy gyökerei között közönséges erdeiegér él, látjuk a kisegerek születését, a szoptatást, meg azt is, amikor a gyöngybagoly egyiküket elragadja az őszi avarszőnyegből. Borzok, fura frizurájú nutriák is élnek a tölgy közelében, vadlibák repülnek el felette, vagy éppen a folyó tükrén vízisíelnek. Meglátogatják a famatuzsálemet őzek, vaddisznók, és tavasszal csíkos vadmalacok birkóznak alatta.
A tölgy az emberiség egyik szent fája volt a természetvallások idején. A kelták úgy gondolták, hogy a fák az emberek ősei, és szertartásaikat a tölgyfák alatt tartották. Szimbolikusan a fa lombját tekintették a felső világnak a Nappal, a Holddal és a csillagokkal, a fa törzsét azonosították a középső világgal, vagyis azzal, amelyben élünk, a gyökérzetet pedig az alsó világnak gondolták.
Charbonnier és Seydoux filmjében nincs nyilvánvaló vallástörténeti utalás, de a filmben a tölgy oltalomként, menedékként, az élet kereteként szolgál minden évszakban bogaraknak, madaraknak, emlősállatoknak, még hüllőknek is, és egy gyönyörű vargánya a szemünk láttára nő ki a tölgyfa közelében.
A kamera segítségével olyan közel megyünk a tölgyfán élő állatokhoz, és olyan részletességgel bevonódunk a mindennapjainkba, hogy szinte elfelejtjük erre a nyolcvan percre, hogy mi, emberek már rég elszakadtunk a természettől. Pedig már jó régóta úgy vagyunk, mint aki elhagyta a szülői házat, és már csak vendégségbe jár vissza.
A film vége felé csak akkor szólal meg újra az emberi hang, az énekszó a filmben, amikor már távolodunk a tölgytől, a folyótól, az erdőtől, a domboktól, és amikor már többet nem vackolódhatunk be a kuckóba az egerek közé, és nem bújhatunk be a fiókák mellé a madárfészekbe, a mókus sem ugrál tőlünk simogatásnyira, hanem vissza kell térnünk oda, ahol és ahogy most élünk.
Fojtogató egyre messzebbről nézni ezt a vadvilágot, belső rendjét, zord törvényei ellenére is rendíthetetlen nyugalmát, fészekmelegét, játékosságát, derűjét, és homályosan emlékezni arra, ami miatt véget kell, hogy érjen számunkra a filmes kirándulás.
A szinte telt házas vetítés előtt pattogatott kukoricával és kólával érkező nézők arcán a film végére nyomott hagytak az öreg tölgy levelei közt átszűrődő meleg fények. Sokan tovább üldögéltek a helyükön, és olyan derűs lassúsággal ürült ki a terem, mintha nem is Budapesten egy plázamoziból igyekeztünk volna kifelé.
A tölgy – Az erdő szíve (2022) – francia természetfilm – 80 perc
Rendezte: Laurent Charbonnier és Michel Seydoux