Kultúra
Ahol a kőbe vésett városatyák hiába várakoznak
Erdélyi utazások: Szeben és elárvult evangélikus főtemploma
Nagy és gazdag települést, az erdélyi szászok igazi fővárosát irányították egykoron ezek az emberek, nagy volt a hatalmuk, a vagyonuk és a tekintélyük is. Ez nagyon meglátszik a részletgazdagon és igazán szépen megfaragott sírköveken. Amelyeket, ahogyan az ma még némely helyen látszik is, valaha szépen ki is festettek. Így aztán mintha élnének, pirospozsgás arccal nézhettek az utánuk jövőkre évszázadokkal ezelőtt a túlvilágra távozottak. Az élők pedig tudták, hogy a nagy elődök nyomdokain kell maradni, hogy maradjon a jólétet eredményező rend, hogy ne legyen baj, betegség, halál.
Ott sorakoznak a városi és egyházi vezetők tehát a nyugati homlokzatnál, mindjárt a pénztár után, mert most már fizetni kell, ha valaki be akar lépni az impozáns méretű templomba. Ott porosodnak a hajdan volt városatyák, és hiába várják istentiszteletre a kései utódokat. Hiába várják, mert azokat szerteszórták a véres 20. század szelei, meghaltak a háborúkban, vagy elvándoroltak, eladta őket Ceausescu, a kondukátor jó nyugatnémet márkákért. Így mára jó, ha ezer szász él a 150 ezresre nőtt hajdani fővárosban, amely a románok városa lett. De azért visszajárnak Nyugatról még az elszármazottak, akik hallották a nagyapák, nagyanyák történeteit a hajdani városról, a régi otthonról és dicsőségről.
A települést 1191-ben, III. Béla uralkodása alatt említi először oklevél, amikor is III. Celesztin pápa megerősítette az Erdélyi Németek Egyházának jogait. Ennek a vezetője pedig a „cibiniumi” prépost volt a bulla szerint, így írták hát Szebent latinosan. A németek városukat csak Hermannstadtnak nevezték. Még II. Géza királyunk soltészei mentek el ezekért a németekért, pontosabban szászokért a mai Luxemburgig, hogy jó megélhetést, kereseti lehetőséget ígérjenek különösen a bányászoknak.
Akik jöttek is szíves örömest, és hozták magukkal a szorgalmukat és minden tudományukat az ipar, a kereskedelem és a bányászat terén. Így aztán hamar virágba is borult Hermannstadt, amelynek fénykorában, a török veszély miatt is vastag falain 43 tornya, bástyája volt. Ezeket pedig egyes városi céhek voltak kötelesek ostrom esetén életük árán is megvédeni, a békeévekben pedig karban tartani. (Ebből a 43, jobbára kör alakú bástyából hatot most is láthatunk, a többit sorra elnyelte a terjeszkedő város.)
Szeben tehát gazdag szabad királyi város volt, sokaknak fájt rá a foga, de csak egyszer került fosztogatók kezére, amikor 1658 augusztusának végén a szultán rászabadította tatárjait Erdélyre. Tette ezt azért is, mert II. Rákóczi György fejedelem az engedélye nélkül nagyot álmodott, és Károly Gusztáv svéd királlyal szövetségben Lengyelországra tört. Thököly Imrét – szerencsétlenségére – itt tették meg 1690-ben erdélyi fejedelemnek, hogy aztán ezzel végképp leáldozzon a csillaga.
1703-tól 1791-ig itt volt a Gubernium, a fejedelmek helyett kormányzó nagyhatalmú Helytartóság székhelye. A Rákóczi-szabadságharc alatt Jean Rabutin tábornok csapatai tanyáztak kimozdíthatatlanul benne. A „schwarzgelbeket” végül egy 1849. januári, első sikertelen ostrom után Bem József tudta csak kikergetni belőle március 11-én. Igaz, csak néhány hónapra lett a miénk a büszke város, aztán az oroszok legázolták a magyar szabadságot. Aztán 1916 augusztusának végén az orvul támadó román sereg kezére került Nagyszeben is, akik persze kirabolták. Az sem számított sokat, hogy ekkorra már negyedrészt románok lakták a szászok büszke fővárosát.
Bizony, a tiszta időben város fölé tornyosuló havasokon túl ott volt Havaselve, jöttek ők is a nyomor és a szolgaság elől a jobb élet reményében. Még néhány hatalomból kiakolbólított fejedelmük is itt kötött ki, mint például I. „Rossztévő” Mihnea, ama híres Vlad Tepes fia az 1500-as évek elején. Akit aztán 1510-ben utol is értek itt orgyilkosai. Kevésbé díszes sírköve ott van a főtemplomban, a már emlegetett előkelőségek között.
Mert az előkelő emberek a holtukban is előkelők maradtak, így aztán az évszázadok folyamán sírköveik, epitáfiumaik megtöltötték a szebeni plébániatemplomot. Amely háromhajós, román stílusú templomként indult, aztán az 1350-es években jött el a gótikus átépítése. Először a nyolcszögletű szentély és a kereszthajó újult meg, majd következett a 78 méter hosszú főhajó és a két mellékhajó is.
Közülük a délit egészen különleges, gótikus hálóboltozattal fedték le. A konzolokra, pillérekre támaszkodó hálózat közepét itt egy négy részre osztott négyzetforma adja, ami egyedi megoldás ebben a műfajban. A négy fiatornyocskával ellátott, 73 méter magas torony készült el legutoljára, az 1520-as évek elején. Állítólag még Mátyás király adta rá a pénzt, és ami azóta is meghatározza a városképet.
Mátyás idején még Mariakirche volt a négy, pompás gótikus kapuval rendelkező plébániatemplom neve, aztán jöttek a hitújítók, és persze elvetették a Szűzanya kultuszát is. Szebenben 1545-körül győztek Luther Márton tanai, de valamiért nem volt szívük a szászoknak templomukban lemeszelni Johannes Rosenau (Rozsnyói János) 1445-ben festett hatalmas, a keresztrefeszítést ábrázoló freskóját. Az öt méter széles és 9,5 méter magas, sokalakos alkotáson a központban azt a pillanatot látjuk, amikor a katona lándzsával átdöfi a halott Krisztus szívét. A 15. század öltözékeit viselő embertömeg alatt már a feltámadott Krisztust látjuk teljes dicsőségében. A freskó bal szélén, Szent István királyunk felett azért ott van az Árpádok hétszer vágott címerpajzsa is, míg a túloldalon Szent László markolja harci bárdját.
De mi térjünk csak vissza a nyugati homlokzatnál sűrűsödő, sorakozó sírkövekhez. Az elsőket még a 15. században faragták, és egy 1853-as átépítés során kerültek ilyen közel egymáshoz. A templomban még 1796-ban szűntek meg a temetkezések, egyetlenegy emberrel, Samuel von Brukenthallal, Erdély dúsgazdag gubernátorával, kormányzójával tettek csak kivételt. Őt 1803 áprilisában temették el itt, egykori palotájával szemben. Róla, no és a szászok egyik utolsó nagy tudósáról, politikusáról, Georg Daniel Teutsch püspökről majd a sorozat egy másik részében olvashatnak.
