Drágám, beszélnünk kell a Gyűrűk uráról!

Ahhoz, hogy érdemben véleményezni lehessen az Amazon új sorozatát, először is mindenképp beszélnünk kell arról, mennyire nehéz jó fantasy vagy épp science fiction történetet írni.

A szerzőnek – aki opcionálisan az ismeretlen jövőbe vagy a ködös múltba réved – egy világot és annak mitológiáját kell megteremtenie a semmiből. J. R. R. Tolkien maga egész életében az általa teremtett világot és annak mitológiáját finomította. Részben ennek a részletességnek is köszönhető az a kultusz, ami a könyv, majd később a filmtrilógia köré is felépült. Peter Jackson adaptációja pedig még a legortodoxabb Tolkien-fanatikusok igényeit is kielégítette. Ennek a nem elhanyagolható sikernek és az Oscar szobrocskáknak az árnyékában az alkotó páros, J. D. Payne és Patrick McKay határozottan entméretű elvárásokkal nézett szembe már a sorozat előkészítése során is.

Talán Peter Jackson egy évszázadban egyszer előforduló csontnélküli hárompontosát mi sem szemlélteti érzékletesebben, mint hogy eddig nem érték el a Gyűrűk urát korunk egyre tornyosuló franchise-hullámai. Mickey egér és csapata, a Disney már 2012-ben felvásárolta George Lucastól a Star Wars jogait és a gyártó céget, a Lucasfilmet, azonban alacsonyan szálló szuperhős filmek futószalagon ide, az HBO Trónok harca sorozatának sikere oda, Tolkien és Peter Jackson világa látszólag kimaradt a remake-ek sorából. Azért csak látszólag, mert Tolkiennek akadt egy titkos rajongója, az Amazon alapítója és vezére, Jeff Bezos.

Bezos radarja alatt nem osont ám el a Trónok harca sikere. Személye megünneplésére és streamingszolgáltatója felfuttatására tökéletes alkalom volt, amikor 2017-ben a Warner Bros és Tolkien örökösei elkezdték árulni a Gyűrűk ura jogait. Az Amazon-vezér annyira a szívén viselte az ügyletet, hogy szokatlan módon ő maga is részt vett a tárgyalásokban, majd kiadta a parancsot egy elképesztő költségvetésű, HBO-verő fantasy-sorozat elkészítésére.

A Shop Stop című filmben megénekelt Gyűrűk ura–Star Wars ellentét valószínűleg azóta is fennáll. Ha a készítőknek nem is Star Wars-fanatikusokat kellett átállítaniuk, annyi bizonyos, hogy egyszerre kellett kielégíteniük a világ legazdagabb üzletemberét, a Tolkien-társaságokat világszerte, valamint azokat is, akik nem tudják Középfölde minden fűszálának történetét, de egy jó Gyűrűk ura sorozatot ettől még megnéznének.

Ha szigorúan a megvalósítás felől közelítjük meg a sorozatot, akkor az utóbbi nézőtípus teljes mértékben elégedett lehet.

Maga a kivitelezés – ideértve a látványvilágot, amely a Gyűrűk urához mérten valóban grandiózus és gyönyörű lett – kifogástalannak mondható. Legendás helyszínekben és szereplőkben nincs hiány. Numenor ősi városa, Durin ekkor még tündöklő földalatti királysága mind méltóságteljesen jelennek meg a szemünk előtt.

Maga Tolkien a Gyűrűk urát egyfajta angolszász őstörténetnek szánta. A különböző fajok megjelenítése a sorozatban ennek megfelelően követi ezeket a hagyományokat. A törpökről és a hobbitok elődeiről nem nehéz a skótokra, valamint az írekre asszociálni, főleg hogy ezt a sorozat még meg is támogatja az akcentussal. Nekem mind a két csoport ábrázolása kifejezetten tetszett, sőt, talán az ifjú protohobbitok kalandjai azok, amelyek miatt a leginkább várom a következő részeket.

A tündékhez érve azonban muszáj beszélnünk azokról a hibákról, amelyektől a Tolkien-fanatikusok hátán úgy áll fel a szőr, mintha csak egy Nazgul sikítana. Kezdjük rögtön az elején. Galadriel a kanonizált Tolkien-iratok szerint ekkorra már férjezett, és egy gyermeke is született. Férjének, Celebornnak azonban egyelőre hűlt helye, ahogy lányuknak Celebríannak is. Utóbbi már csak azért is problémás, mert Celebrían később Elrond felesége lesz. Annak az Elrondnak (Robert Aramayo), aki a sorozatban egy-két képkocka elejéig igen furcsa pillantásokat enged el majdani anyósa felé.

Az igazán kizökkentő számomra azonban a tündék társadalmi berendezkedése volt. A tündekirály Gil-galad – nem lelőve a poént – egy ponton összekülönbözik Galadriellel. A király ekkor autokratikus módon elküldi Galadrielt a messzeségbe. A kicsit spártai berendezkedés azonban épp annyira nem illik a tündékhez, mint a számomra rómaira hajazó királyi ruházat sem. Galadriel – aki a noldori tündék közül az utolsó volt ekkor Középföldén – nem olyan valaki, akit Gil-galad csak úgy parancsra ugráltathat. Főleg, hogy a tolkieni leírások alapján a tündék királysága mögött küzdelmes, konszenzusos döntéshozatal zajlott.

Talán ezek miatt érződött minden tündekarakter kicsit emberibbnek a kelleténél. Ez nem feltétlenül rossz dolog, Elrond esetében még kifejezetten tetszett is ez a fajta emberi komponens. Ennek egyébként történetileg meg is van a miértje. Galadriel kapcsán azonban nem tudom kiverni a fejemből, hogy sokkal inkább hasonlít egy forrófejű Eowynre, mint a filmekből ismert méltóságteljes erdők úrnőjére.

Mindenesetre az események igazán felpörögni látszanak a negyedik rész végére, ami mindenképpen segít átlendülni ezeken az apróságokon, úgyhogy nem mondhatnám, hogy az ember nem várja a folytatást. Csak remélni lehet, hogy a készítők, ahol kell, a továbbiakban is hűségesek maradnak a tolkieni világhoz. A hatalom gyűrűihez vezető út még csak most kezdődik igazán, kár lenne elrontani ilyen hamar.