Kultúra
Radics Béla szamurájos pólója
Négy évtized életérzése és ruhaviseletei a készülő életrajzi és rocktörténeti filmben
– Mi az, ami megragadta önt a film kapcsán?
– Nagyon érdekelt Radics Béla élete, sorsa, nagyon sajnálom, hogy így halt meg, ilyen fiatalon az alkohol rabja lett, és hogy nem tudott határozottabb lenni, és tovább küzdeni. Felmerült bennem, hogy talán gyerekkorában nem kapott elegendő segítséget ahhoz, hogy az ilyen nehéz helyzeteket hogyan kezelje. Nagyon érdekelt az ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek életérzése is.
– Hogyan született meg a film viseletvilága?
– Sok mindenről személyes emlékeim vannak, hiszen 1966-ban születtem. De megnéztem régi filmeket, és idősebb emberekkel is beszélgettem a régi ruhákról, cipőkről, frizurákról.
– Akkor ön biztosan emlékszik olyan ikonikus viseletekre, mint a szimatszatyor vagy az alföldi papucs, a baboskendő és a szintén uniszex kockás ing.
– Ez volt a csövesek viselete a hetvenes években. De nem csak ők hordták ezeket a ruhadarabokat, hanem rengeteg magyar tizenéves. Nekem is volt csöves farmernadrágom. Rajtuk kívül voltak a diszkóba járó répa nadrágos charlie-frizurás digók ebben a korszakban. Nekünk, magyaroknak sajátos helyzetünk volt a divat szempontjából is. A keleti blokkhoz tartoztunk, de mégis volt valamiféle nyugatiasság is. Akinek voltak disszidens rokonai, annak küldtek nyugati farmert, akinek nem, az Jugoszláviából hozott magának. Majd megszületett a hazai gyártmányú Trapper farmer. A hetvenes–nyolcvanas években pedig megjelent a butikvilág. Az apró boltokban divatos nyugati ruhák utánzatait lehetett megvenni olcsó anyagokból, többnyire hevenyészetten megvarrva.
- Együttesek szerint is különbözött a fiatalok viselete, amennyire emlékszem.
- Igen, attól függően, ki melyik zenekar rajongója volt. A„ricsések” például baboskendőt hordtak a nyakukban. Radics Béláék és rajongóik viselete viszont egészen más volt. Az egyik filmben pillangós pólóban, nyakán geometrikus mintás selyemkendővel lehet látni a gitárkirályt. Ilyen selyemkendőt hordtak akkoriban a zenészek és rajongóik is.
- Ez is valamiféle védjegy, személyes és színpadi eleganciának számított?
- Igen. Nagy hatással volt rám ez a képsor, amely sikerei csúcsán ábrázolja őt, és az a kép is belém égett, ahol mosolytalanul, napszemüvegben elkeseredetten lehet látni néhány évvel később. Készítettem egy festményt, amely Radics Bélának ez a két arca ihletett.
– Önnek melyik stílus volt a kedvence?
– A színes virágos hippis. Nagyon kedvesnek találtam Radics Béla ötvenes évekbeli gyermekkori öltönyét és tvisztpulóverét is.
– Ma már rég túl vagyunk a bolhapiacok fénykorán. Valaha a Tangón vagy a Petőfi Csarnokban fantasztikus kincseket lehetett beszerezni, mára mindent széthordtak, megsemmisült a régi holmik java. Ön honnan és hogyan teremtette elő a négy évtized jellemző ruhadarabjait?
– Eleinte nem tudtam, honnan szerezzek például színes vagy fehér férfi trapéznadrágot. Valóban nehéz dolgom volt, rengeteg szaladgálást igényelt a jelmezek beszerzése, de két végzős gimnazistalány segített ebben. A retróboltokban és az adományboltokban rengeteg jó, vagyis korhű és viseltes darabot találtam, de közel sem mindent. Volt, amit az MTV színházi jelmeztárából szereztünk be. A Vágtázó Halottkémek együttes dobosa, Köles Vazul is jó néhány ruhadarabot kölcsönadott. Persze arra is oda kellett figyelni, hogy a színészek méretében szerezzük be a holmikat.
– Tetszettek a színészeknek a ruhák?
– Többnyire nagyon is. Élvezettel fotózkodtak a ruhákban, parókákban.
– Találtak-e esetleg olyan holmit, amit Radics Béla valóban viselt?
– Nem, csak a gitárját. Volt egy szamurájt ábrázoló pólója, a rendező kérésére azt magam festettem meg újra.
– Össze kellett hangolni a viseleteket. Ez mit jelent?
– Hogy egységes legyen az összkép. A rendező néha szólt, hogy valamelyik ruhadarab nem lesz jó, és olyankor improvizálni kellett. Elszaladni a legközelebbi turkálóba vagy retróboltba, és keríteni valami megfelelőbbet. Az egyik legviccesebb eset az volt, amikor a sofőrünk lábán találtuk meg a filmbe illő cipőt. Elkértük tőle, és amíg tartott a jelenet forgatása, mezítláb üldögélt.
– Nem bánta meg, hogy részt vett ebben a filmes időutazásban?
– Számomra tényleg időutazás volt. Egyáltalán nem bántam meg, jól esett kilépni a munkáim világából. Nagyon lelkes, baráti egymás segítő légkörben folyt a munka. ezt csak szeretettel és lelkesedéssel volt érdemes csinálni. Mert lehetett volna idegeskedni, sokszor megsértődni, de ha az ember szeretettel áll a munkához és szereti a szereplőket, a történetet akkor nem is érzi munkának, rugalmas és megbocsájtó tud lenni. Én a művészetet is így tekintem, vagyis a képeimet is így festem, és így tanítok. Szeretettel, derűsen! Nem munkának érzem, hanem életformának és küldetésnek.
– Bizonyára sok nehézséggel jár egy rég elmúlt világ újrateremtése.
– Igen, de a forgatások idején többször előfordult, hogy valami leküzdhetetlennek látszó nehézség hirtelen megoldódott, és a rendező és én is többször éreztük, hogy Béla szelleme ott van a forgatásokon, segít és inspirál.
