Kultúra
„Y” generáció a 10 000 euró felettiek klubjában
Sorban állnak a vevők, a galériák a fiatalság jövőben elkészülő munkáira
Azt gondolná az ember, hogy a kortárs képzőművészeink szakmányban gyártják, amihez értenek, aztán várnak a betoppanó vásárlóra, mecénásra, galériásra, sikerre, vagy éppen a csodára. De ez nagyon nem így van, mint az a Youhu! egyik kurátorától, Rieder Gábortól (Sárvári Ritával dolgoztak együtt) megtudhattuk. Inkább az a helyzet, hogy a kiállítók közül többen is vannak olyanok, akiknek a jövőben elkészülő munkáira már sorban állnak a vevők, a galériák. Egyfajta berobbanásnak lehetünk tanúi, valami olyannak, ami még nem nagyon volt. És azt is hozzá kell tennünk, hogy a világháló, és bizonyos közösségi felületek nélkül ez nem is valósulhatott volna meg.
Kicsit általánosítás lenne, ha azt mondanánk, hogy akkor most 43 „instaművész” áll előttünk, de tagadhatatlan, hogy karrierjük beindulásához nélkülözhetetlen volt ez és a többi hasonló felület. Persze elvégezték a kötelező stúdiumokat (Bozó Szabolcs kivételével, aki pincérnek ment ki Londonba, majd ott kezdte felpakolni a hálóra sajátos alkotásait). Akik a Képzőn végeztek, azok jobbára megkapták és élvezték a Derkovits-ösztöndíjat is annak anyagi és megmutatkozásbéli lehetőségeivel. De úgy vélem a meghatározó mégis az önmenedzselés volt, és az vált naggyá, aki ebben is sikeres.
A múlt században az ismertté válás, az esetleges nemzetközi befutás és hírnév egyik fontos feltétele volt az emigráció, most pedig azt látjuk, hogy azért kell párizsi, londoni, netalántán New York-i műtermet, lakást fenntartani, sokat utazni, mert benne kell lenni a pörgésben. A tízezer euró körüli eladási árak magukért beszélnek, és ezen az üzleten a galériák is nagyot kaszálnak. A nagy kortárs gyűjtemények (Tate Modern, Pompidou) mellett nekik is készült a kiállítás alapjául szolgáló mintegy négyszáz oldalas kiadvány, amiben a 43 alkotó egy-egy nyolc oldalas blokkot kapott.
Ebben az alkotásaik reprodukciói mellett lévő szövegek bemutatják magát a művészt is. Igaz, hogy a könyvben szereplők (és a most kiállítók) közül 10-15 alkotót már nem kell külföldön bemutatni, ők már a galériáikon és a közösségi oldalakon keresztül integrálódtak a nemzetközi művészvilágba. És ismét csak meg kell jegyeznünk, hogy ez egy különleges pillanat, ilyen még nem volt a magyar művészeti szcénában.
Hogy kik ők? Olyan alkotók, akik századunk elejének összes jelentős nemzetközi tendenciáját, az újabsztrakciótól a digitális képalkotástól, az archaikus formaképzéstől a posztinternetes esztétikáig képviselik. Előadásmódjuk a naiv elbeszélő modortól a neoexpresszív ecsetkezelésig terjed, ahogy a kurátorok fogalmaznak. Közülük jó néhányról olvashattak már a Magyar Hírlap hasábjain. (Legutóbb Kárándi Mónikát ismerhettük meg az „Óda” egy könnyezőpálmához című, június 29-én megjelent cikkünkből). Kárándi organikus festészetét éppen egy londoni galéria tette a világon ismertté és elismertté.
A már emlegetett Bozó Szabolcs két éve úgy indult, hogy a felszolgálás mellett az instára kezdte felpakolgatni műveit, ma pedig éppen Hong Kong-ban van kiállítása, és a galériák versenyeznek műveiért. Csató József Bécset használta ugródeszkának, és mára már ő is azok között van, akik nem tudnak annyit festeni, hogy ne legyen rá vevőjelölt.
Keresztes Zsófia mögött 15 esztendős építkezés van, és maga is nagy műgonddal építi fel üvegmozaikokból sajátos, biomorf szobrait. Amikkel jelenleg is megtölti a Velencei Biennálé magyar pavilonját. Keresztest például az artsy.net portál beválogatta a jelenlegi biennálé tíz legjobb alkotója közé. Aztán Keresztesi Botond is azok közé tartozik, akiknél sorban állnak az előjegyzett, az antik világot és az űrkorszakot egyszerre megidéző festményeiért. Melkovics Tamás újraépíthető, szürrealisztikusan absztrakt szobrainak elemeit, pontosabban ezek öntőformáit 3D nyomtatással állítja elő, és a festő Pintér Gábor is a szürrealisztikus világ felé mozdult el a most bemutatott, egy fuvolán játszó két lányt ábrázoló, lazán felvitt képén.
Itt van aztán Schmied Andrea is, akinek egyszer minden vágya volt, hogy feljusson egy manhattani felhőkarcoló tetejére. Ezt pedig csak úgy tudta megvalósítani, hogy gazdag vevőnek adta ki magát az ingatlanosoknál, közben pedig rejtve képsorozatot készített. Az ebből összeállított album és installációk pedig híressé tették. Kiss Adrián steppelt műbőr faliszőnyegeivel az Derkó 2022 kiállításon is találkozhattunk (a Magyar Hírlap március 8-án, Puha bársony és kemény, csillogó fém kontrasztja címmel megjelent cikke).
Aztán itt van Nemes Márton is, aki Budapestről rugaszkodott el, aztán London is alakított rajta, de most már az is kicsi lett neki. Sok fémet használó, festett műveit most Harlemben, saját művészeti központjában készítgeti. Ő is a 10 000 euró felettiek klubjába tartozik, eladó műve már nincs is Magyarországon, erre az augusztus 15-ig nyitva tartó kiállításra is csak egy régebben, saját magának megtartott művet tudtak megszerezni.
