Kultúra

Téglák a falban

„Ez meg mi a franc volt?” – kérdezte a korabeli híradások szerint Steven Spielberg, amikor Alan Parker Pink: Floyd: A fal című filmjének londoni bemutatóján a vetítés után felkapcsolták a fényeket – igaz, ő a franc helyett durvább szót használt. Egyébként méltatlankodását nem osztotta az amerikai közönség: a filmet három héttel később, 1982. augusztus 6-án New Yorkban is bemutatták, és 1983 szeptemberéig 22 millió dollár bevételt hozott a tengerentúli országban.

Téglák a falban
Csak egy tégla a falban. Bob Geldof a film egyik jelenetében
Fotó: MH/Képernyőfelvétel

Elfüggönyzött és gondosan bezárt helyiség, félhomály. A földszinti terem ajtaján ez a tábla lóg: oktatástechnikai kabinet. Mivel ez szolgálja ki az egész tizenkét évfolyamos iskolát magnókkal, írásvetítőkkel, tévékészülékekkel, lemezjátszókkal, videómagnókkal, gyakorlatilag bármit el lehet rejteni benne, ami olyasminek tűnik, mint aminek köze van az oktatáshoz.

A legérdekesebbek természetesen a VHS kazetták. A beavatottak tudják, hogy a „XIII. pártkongresszus” feliratún például a Rambo III. van, a „X. KISZ kongresszus” feliratún pedig a Terminátor. Mi most egy új szerzeményt nézünk a kabinet vezetőjével és néhány tanárral, Alan Parker Pink Floyd: A fal című munkáját.

Még nem tudjuk, hogy hamarosan, az érettségi évében, 1989-ben ezzel nyílik majd meg a Művész mozi a körúton, most csak azt tudjuk, hogy valaki megszerezte, és látnunk kell. Szinte minden részlete beég a tudatunkba, és hatással van arra, amit később a filmről gondolunk. Pedig nem könnyű alkotás. Sőt.

A Pink Floyd lemeze, amely alapján a film készült, komoly siker volt. A zenekar azzal büszkélkedhet, hogy több, nagy példányszámban eladott lemezt is készített, az 1973-as The Dark Side of the Moon például 50 millió példányban kelt el, az 1979-es The Wall 30 millióban.

A szakemberek azt mondják, az utóbbi komoly fordulatot hozott az együttes munkásságában, a monumentális, dupla albumon rögzített tematikus mű ugyanis a basszusgitáros Roger Waters víziója, nem közös alkotás, mint az addigi lemezek.

Parker azt írja saját honlapján, hogy 1968 óta, az A Saucerful Of Secrets megjelenése óta volt Pink Floyd rajongó, és amikor végighallgatta a The Wall albumot, azonnal tudta, hogy alkalmas arra, hogy egy dramatikus mű alapja legyen.

Parker New Yorkban olvasott arról, hogy a lemez alapján készült show nagy sikert aratott a városban, ekkor döntötte el, hogy felveszi a kapcsolatot Roger Watersszel, akivel hamar megtalálták a közös hangot, és elkezdődött a közös munka.

Érdekes, hogy a dublini zenei életből ismert punkzenész, Bob Geldof, akit ajánlottak a szerepre (és akit 1985-ben a Live Aid kitalálójaként és főszervezőjeként világszerte megismert az is, aki nem érdeklődött a rock iránt) nem volt Pink Floyd-rajongó. Amikor Parker megkérdezte, „Láttad már A falat?”, azt felelte: „Ja, van egy a kertem végében.”

A próbafelvételeken azonban rendkívül jól teljesített, és profinak mutatkozott. Nem tudott úszni, ezért rettegett a Don’t Leave Me Now című dal klipjének felvételétől, mert abban egy medencében kellett lebegnie, úgyhogy a forgatás előtt egy uszodában két hétig gyakorolta a kutyaúszást.

Roger Waters eredeti alkotása, a lemez egy dupla konceptalbum a Pink Floydtól akkorra már megszokottan újszerű ötletekkel, effektusokkal. Az album dalain témák, motívumok vonulnak végig, utalnak egymásra, összegeznek gondolatokat.

A szövegek gyerekkori emlékekről, sérülésekről, traumákról vallanak, a szülőkhöz kötődő viszonyról, az apa elvesztésének szörnyűségéről, a kamaszkor problémáiról, politikáról, és előkerül számos, drogok hatása alatt született gondolat, érzés. 

A film - amint említettük - dramatikus egységet kovácsol a dalfüzérből. Egy antihőst állít elénk, Pinket (őt alakítja Geldof), akinek életét az említett gyerekkori törésektől az alkohol-, drog- és nikotinmmámorban eltöltött hasztalan és fájdalmas útkeresésen át követhetjük addig, amíg végül a politikában talál magának kitörést. Egy olyan párt élére áll, amely a nácikéra emlékeztet, ennek élére állva kerül hatalomra.

Erősen freudista ábrázolása egy kitalált diktátor életének, ebben éppenséggel már a megjelenéskor, 1982-ben sem számított újszerűnek, ám a kifejezésmód, történetesen hogy Alan Parker egy olyan másfél órás videóklipet állít elénk, amelyben az élő szereplős spotokat animált snittek váltják, ezeket archív vagy álarchív képsorok egészítik ki, és mindezt különleges fény- és hanghatások egészítik ki, mégiscsak egy különleges film befgadóivá tesz bennünket.

Maga a rendező egyébként sommásan így nyilatkozott munkájáról: „A falban nem próbáltam ki semmi olyat, amit korábban nem próbáltam volna – viszont nyilvánvalóan mindent kipróbáltam, amit addig is.” Jól tette.

Kapcsolódó írásaink